Blind Boys of Alabama / Művészetek Palotája
2008.03.29.

Azért élek nagy békességben például Lagzi Lajcsi produkcióival, mert könnyen elővehetők annak igazolására, hogy egy zenerendezvény látogatottsági mutatója gyakran nem áll arányban annak minőségével. A The Blind Boys of Alabama koncertjén nem teljesen erről volt szó, csak majdnem. VÉGSŐ ZOLTÁN ÍRÁSA.

Először azonban lesöpröm a korpát a vállamról, ami az értetlenségemből adódó fejvakargatás folytán került oda. Ugyanis a blues énekes-gitáros Ian Siegal váratlanul bukkant fel az alabamai öregfiúk előtt, és erről csak a terem bejáratánál álló hostessektől kapott, szolidan informáló lapocskáról értesülhetett a nagyérdemű. Siegal már-már tiszteletbeli magyar, sokat szerepel nálunk, mégsem vagyok biztos abban, hogy a MűPa nagyterme az ő neve nyomán a plafonig megtelne. Siegal szép magyarsággal köszöntötte a jelenlévőket, így aztán – míg el nem mondta, hogy ő valójában brit – úgy érezhettük, mintha ufó szállt volna a színpadra; végképp nem volt világos, ki ez a muzsikusember. Félórás programja, ha csak magában tekintenénk, kongeniális volt, de a vélhetően számára is hirtelen jött fellépési lehetőség őt is zavarba ejtette. Homlokán ideges verejték csillogott, az általa sugárzott feszültség kézzelfogható volt. Színpadi rutinja persze nem engedte a dalokra rányomni a zavartság bélyegét, mégis úgy tűnt, inkább visszafogja, semmint szabadjára engedi a lendületet. Ha lovakról énekelt, dalba foglalta a nyerítést, ha farkasemberről szólt a nóta, nem maradhatott el a vonítás, a spirituálék és gospelek hangulatát megelőlegezve elénekelte a John the Revelatort, a dobro gitáron pedig olyan szépen üvegnyakalt (természetesen ma már műanyag céleszközzel teszik ezt), hogy néhány pillanatig Robert Johnson szellemét véltem elszállni a színpad fölött. Kár, hogy a füstös kiskocsmákhoz illő repertoár ennyi idő alatt nem tudta befészkelni magát a koncerttermi miliőbe.

Blind Boys of Alabama
Blind Boys of Alabama

Siegal, jobb híján, még visszaszaladt bekonferálni a The Blind Boys of Alabamát: fantasztikus előadókról és 4 Grammy-díjról rebegett valamit. Ezen kívül a tudnivalókhoz tartozik még az 1939-es alapítási év és az alabamai vakok intézete mint a megalakulás színhelye. Veretes, nagy múltú társulatról van szó tehát, még ha ruhájukon a dísz, a bizonyos Grammyk igen új keletűek is: 2001-2004-ig kapták sorban eme elismeréseket a legjobb tradicionális soul-gospel album kategóriában – a legutóbbit a két generációval ifjabb Ben Harperrel közös There will be a Light című lemezért. És tulajdonképpen ez teszi gyanússá a jelenséget, hiszen felvetődik a kérdés: miért éppen a megalakulás után 62 esztendővel érettek meg díjazásra a Blind Boyok? Nem az van-e a háttérben, hogy egy tehetséges menedzser a Buena Vista Social Club és más hasonló öregemberes mutatvány mintájára konjunktúrát teremtett számukra? Minden bizonnyal így van, de nem feledhetjük, világsikert azokkal lehet elérni, akik hajlandók tehetségüket kitartó munkával folyamatosan a felszínen tartani.

Blind Boys of Alabama
Blind Boys of Alabama
Tehetségnek nem is voltunk híján, három varázslatos fickó valóban éteri hangon énekelte a bejáratott spirituálékat. A Down by the Riverside-dal kezdtek, amelyben szólamot szólamba öltve egymás dallamainak parafrazeálásába fogtak; kiderült, hogy pontos szerepek vannak a vokál trióban. Például a főszereplőként előtérbe tolt Jimmy Carter nevű úr üszkös beszédhangján végigadomázta a számok közötti szüneteket, amikor azonban éneklésre került a sor, csillogó baritonjával ő vitte a prímet. Mellette a testes püspök (Bishop Billy Bowers) a tenor, sajnos az erősítés gyengeségei miatt őt kevéssé lehetett hallani, de a keresztszólamokban jeleskedő Ben Moore kárpótolt bennünket ezért. Ez nem túl sok, mondhatni mindez elvárható egy hírneves együttestől, de legalább az énekképességekkel ki lehet húzni a végéig. Még a dobos Ricky McKinnie látássérült a társaságból, a gitáros, a basszusgitáros és a billentyűs inkább patrónusok és megbízható alapot nyújtanak. A hangulat átütő volt, de nekem unalmas a Spirit in the Sky, az Amazing Grace” szövege pedig a Felkelő nap háza harmóniamenetére elénekelve nagyon vásári. A gospel koncerteken szokás a közönség közé bevonulni, megénekeltetni kicsit a népet; ennek szellemében Carter bácsit körbevezették a nézőtéren, ami kedves gesztus akart lenni talán, de inkább nullpontos cirkuszi aktusnak hatott.

A zenei értékek sorjázása helyett a The Blind Boys of Alabama elsősorban kedélyességet hozott a Tavaszi Fesztiválra, ami természetesen nagy becsapás akkor, ha a magas művészet szentélyében kívánunk helyet foglalni. A soul, a gospel, a spirituálé és a blues hívószavak azonban arra tökéletesek, hogy a legátlátszóbb zenébe szőtt attrakciót is a koncert emelkedett pillanataként élhessük meg.

Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás adatait ld. ott)

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  Március 26.