Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LELKISZEMÉT-ÉGETŐ

A tiszta méz / József Attila Színház, Forte Társulat
2010. szept. 19.
Szálinger Balázs egy megtörtént környezeti katasztrófa eseményeiből írt filozófiai költeményt, amelyből Horváth Csaba készített mozgásszínházi előadást. Bár az író bátrabban bánt az alapanyagával, mint a rendező, A tiszta mézben így is megéri mélyre ásni. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.
Nem véletlen a földmunkás hasonlat, A tiszta méz alapja ugyanis egy pennsylvaniai bányaváros, Centralia története, ahol a felszín alatti szénkészletek egy rosszul lokalizált szemétégetés miatt belobbantak, és csaknem öt évtizede izzanak a város alatt. Bár a településnek már irányítószáma sincs és az oda vezető főutat is rég lezárták, a mai napig él ott egy maroknyi ember, aki nem hajlandó kiköltözni a szellemvárosból. 
 
Sipos Vera, a háttérben: Fehér Anna
Sipos Vera, a háttérben: Fehér Anna
A kitaláltnak tűnő igaz történetről azt gondolnánk, hogy a japán horrorjátékokra rákattant filmrendezőkön kívül (2006-ban Roger Avary centraliai kiruccanása után készítette el a Silent Hill számítógépes játék filmváltozatát) leginkább a dokumentumfilmeseket és a Greenpeace aktivistákat ihletheti meg. A József Attila-díja mellé nemrég Quasimodo-Emlékdíjjal is kitüntetett költő, Szálinger Balázs viszont romantikus mesét írt belőle. Legalábbis ő ironikusan így nevezi filozófiai költeményét, melyben a beszédes nevű Centráliát a világ közepének nevezi ki, és annak lakóit az emberiség nagy kérdéseivel szembesíti. 
 
A saját hulladékának felgyújtásába belepusztuló város sorsán keresztül beszél arról, hogy az ember szemete, de egyben fűtőanyaga is az önáltatás. Mikroszkopikus közelségből és kozmikus távlatokból vizsgálja az embert, amely áltatja magát és hisz. Istenben, tudományban, szerelemben, az emberiség együttes erejében vagy éppen az egyéni teljesítményben. A súlyos gondolatokat tömény iróniába és cinizmusba csomagolja Szálinger. Szövegében találkozik  pátosz és hétköznapi banalitás, lírai mélység és flegma pimaszság. Nyíltan felesel Az ember tragédiájával: Térj vissza, a Földön naggyá lehetsz, inti a Föld szelleme az űrben keringő Ádámot. „Ha van bármid: a Földön van. Ember vagy. Húzzál a mélybe!”- mondja a Mentős a Pilótának Szálingernél, aki záró monológjában a „bízva bízzál”-t lecseréli arra, hogy „hinni a hihetőben”. 
 
Jelenetkép
Jelenetkép
Horváth Csaba előadásaiban előszeretettel nyúl apokaliptikus ürességet és szókimondó iróniát egyszerre  kifejező szövegekhez, s így rutinosan kódolja mozgásszínházzá Szálinger sorait is. A kozmikus hangulatot a csupasz, fekete tér közepén lévő forgószínpad folyamatos keringése, a gyakori lassított mozgás és a plafonról időnként leeresztett rudakon és állványokon egyensúlyozó, csimpaszkodva levegőben úszó táncosok képe idézi meg. Mivel a közönség helye is a József Attila Színház színpadán van kijelölve, a szereplők intim közelségbe kerülnek a nézővel. Ennek ellenére az előadás enyhén szólva sem tartozik a belefeledkezős, azonosulós színházi élmények közé. A színészek a semmibe tekintve szavalják, plasztikusan megjelenítik a sorokat. Gesztus, mozgás, kosztüm és aláfestő zene legtöbbször elidegenít, sőt tudatosan banálissá teszi magát a történetet. Háda János a Papa szerepében feje hirtelen hátrarándításával imitálja a sűrű felesezést, Fehér Anna steril robotmozgással alakítja a fásult Feleséget. A narrátor, Simkó Katalin cinikusan közli, hogy az általa imént felvázolt jelenet nyilván szimbolikusan értendő. A szereplők testhez tapadó tarka tornadressz-szerű ruháinak mintái pedig szándékosan szájba rágják az egyes szereplők foglalkozását, szerepkörét.
 
Az érzelem, a színtiszta dráma egy helyen izzik át a cinikus szövegen, ott, ahol Szálinger a szerelemről ír. Az emberiségről és Istenről folytatott szarkasztikus dialógusok után a nézőt váratlanul éri az a keresetlenség, őszinteség és néhány mondatba, mozdulatba sűrített tragikum, amit Sipos Vera, Varga Gabriella, Földeáki Nóra és Fehér Anna közvetít a be nem teljesült szerelemről szóló monológjában. Utóbbi a sok mozgásvezérelt játék után a számára ismerős terepen magabiztosan mozogva úgy kántálja Szálinger Vidámházban játszódó balladáját, mintha egy Lorca-drámából csöppent volna ide. A felénél kissé leülő előadás ezután ismét erőre kap, de a lendület sajnos nem tart ki végig. A pap (Gieler Csaba) és a postás (Háda János), vagyis a spirituális és földi üzenetek kézbesítőjének utolsó nagy összecsapásában leginkább csak a szöveg poénjai durrannak el.
 
Fotó: Puskel Zsolt. A képek forrása: PORT.hu
Fotó: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Horváth Csaba eddigi mozgásszínházi előadásainak leginkább az adta az erejét, hogy az általa felhasznált, egymástól nagyon különböző és sokféle nyelven megszólaló kódrendszer között tökéletes egyensúlyt tudott teremteni. Az, hogy váratlan kapcsolódásukkal külön-külön is ható színpadi történésekről – legyen az mozdulat, mozdulatlanság, zene, tánc, csend, szöveg, díszlet, vagy annak hiánya – végül kiderült, hogy ugyanannak a puzzle-nak a darabkái. A tiszta mézből azonban hiányzik ez az egyensúly. A táncosok és színészek lenyűgöző technikájáról és teherbírásáról árulkodó mozdulatok jó része leginkább csak illusztrálja, kiszolgálja a szöveget. 
 
Ha onnan nézzük, hogy Horváth Csaba a József Attila Színház közönségének készítette előadását, a rendezés bátornak tekinthető, viszont ha A tiszta mézet korábbi mozgásszínházas munkáihoz hasonlítjuk, maradhat bennünk némi hiányérzet. A drámaíró és a rendező korábbi közös munkái során inkább azt érezhettük, hogy Horváth Csaba Szálingertől ajándékba kapott olyan szövegeket, amelyek ihlető ereje kivételesen komplex színházi nyelv létrehozását tette lehetővé számára, és amelyek egyenrangú partnerként kapcsolódtak össze a Horváth által teremtett mozgásnyelvvel. Ezúttal inkább úgy tűnik, Szálinger Balázs saját szövege megszólaltatásához ajándékba kapott egy Horváth Csaba-rendezést.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek