A mindvégig tárva-nyitva hagyott bejárati ajtó és függöny ugyanis kényelmes bejárást engedett nem csupán az utcán elhaladó járművek lármájának, hanem a hirtelen támadt hidegnek, sőt a léghuzatnak is, állandó és különösen a koncert második részében dermesztő hatású, hátulról jövő hideglevegő-ráfúvásban részeltetve a közönséget. Az első részben a baloldal középén ülvén, magam ráadásul elementáris erejű szembereflektorozásban is részesültem, ám „szerencsére” a hideg miatt a szünetben eltávozók jóvoltából a második részre át tudtam ülni egy kivilágítatlan helyre. A program tanulmányozásában viszont az első részben sem akadályozott a világítás, ilyenem ugyanis nem volt, miután azokat már jóval a kezdés időpontja előtt – mint elmagyarázták – „szétkapkodták”. Magyarán nemcsak a férőhelyek, hanem még a jelenlévők számánál is jóval kevesebbet állítottak elő belőlük. Pedig elkelt volna az írott program, a meghirdetett műsort ugyanis alaposan felforgatták, a szóbeli műsorközlés pedig nem terjedt ki mindenre, pl. a második rész első számára, melynek mibenlétét jómagam az egyik közreműködő zenész utólagos szívessége nyomán tudhattam meg.

Gavriel Lipkind

Mindazonáltal megérte a körülményekkel dacolni és maradni a hangversenyen, amelyen Gavriel Lipkind partnere a Madaras Gergely által vezényelt Grazioso Kamarazenekar, valamint Dora Schwarzberg volt. Megérte, még ha őszintén sajnáltuk is, hogy sem a Schumann-koncertet, sem Csajkovszkij Rokokó variációit (illetve vonószenekari átirataikat) nem hallhattuk Lipkind közreműködésével. A műsor így teljes egészében zsidó vonatkozású lett, Weiner Divertimentója és Ben-Haim szólócsellóra írt darabja esetében csak a szerző személye révén, a többi öt mű esetében (a koncert egy csöppet túlméretezett lett, jó lett volna vagy a beszélők, vagy a darabok számát némileg csökkenteni) pedig tartalmilag is. A műsoron Ernest Bloch két (Jorge Bosso által adaptált) műve, a szólógordonkán játszott Nigun és A zsidó életből című sorozatból való, csellóra és vonószenekarra ugyancsak Bosso által alkalmazott Tfile, a Weiner-darabot követően pedig Max Bruch híres Kol Nidréjének karcsúsított (mármint a zenekart illetően karcsúsított) változata szerepelt. A szünet után pedig Paul Ben-Haim 1977-es, 80 évesen komponált kitűnő Music for violoncello solója, Jorge Bosso Moshee című, Lipkind számára írt darabjának magyarországi premierje és a jó előre bekonferált „meglepetés”-ráadás, az előbbi szerző Eli, Eli című kompozíciója következett hegedűre, gordonkára és vonószenekarra.

A műsor nem nélkülözött némi egyhangúságot, nem is annyira az argentin születésű (gordonkaművész és) zeneszerző masszív, zeneszerzői, átdolgozói és prezentátori jelenléte miatt (a koncerten Bosso személyesen is megjelent, és különben öszefogottan és érdekesen beszélt a Mosheéról és művészi felfogásáról), hanem amiatt, hogy a Weiner-divertimento kivételével a programban szereplő összes darabban túlsúlyban volt a lassú tempójú, fájdalmasan lamentáló, panaszos, gyászos zenei karakter. Ez a hely szellemének nem mondott ugyan ellent, viszont nem szolgálta – az eredetileg meghirdetett programhoz képest különösen nem – a hangverseny zenei változatosságát és kiegyensúlyozottságát.

Madaras Gergely

Ez nem jelenti azt, hogy a kompozíciók ne képviseltek volna egytől egyig szolid színvonalat. A „klasszikus” Bruch-, Bloch- és Weiner-műveken kívül elsősorban Ben-Haim kéttételes gordonkadarabja ragadott meg, annak is főként energikus, életteli és ráadásul hálás második tétele. A koncert középpontjában álló háromtételes Moshee igényes és sajátos megoldású kompozíció, amely nem követi a versenyműszerű gondolkodást: ugyan nagyobb lélegzetű gordonkaszólóval, ha tetszik, kadenciával kezdődik, de a szólóhangszer a zenekari szakaszokban is szinte folyamatosaan játszik, nincs szó kérdésekre és feleletekre bontható párbeszédről, szólóhangszer és zenekar mindvégig egyetlen szövetben egyesül, s azon belül lép egymással kölcsönhatásba.

Csak jót mondhatunk viszont a koncert közreműködőiről. Lipkind szembeszökően nagyszerű hangszeres, elsőrangú muzsikus és lelkiismeretes, a felszínességtől idegenkedő művész, mesésen szép csellóhanggal, makulátlan technikával; ráadásul olyan zenész, aki nem a partnerek rovására igyekszik érvényesülni, és érzékenyen reagál a tőlük érkező impulzusokra. A Grazioso Kamarazenekar szép, homogén hangzásával és minden tekintetben kidolgozott és igényes játékával tűnt ki. Madaras Gergely egyszerre volt szuggesztív és kifejező, ugyanakkor hallatlanul precíz és erőskezű, a részletekre és a szélesebb ívű folyamatokra egyaránt ügyelő karmester; amilyen karmesteri erényt az adott programban fel lehetett mutatni, annak ő mind tanújelét adta. Azt pedig sajnáltuk, hogy a Bécsben élő és tanító kitűnő hegedűművésznőt, Dora Schwarzberget csak a ráadásszámban hallhattuk: nemcsak gyönyörű hangja, erőteljes zenei kisugárzása, de a Libkinddel és a zenekarral való rendkívül harmonikus összjátéka is élményszerű volt.