 Peskó Zoltán az előadáson. Fotó: Hajdu D. András |
A revelatív első felvonás után ugyanis a manapság oly felkapott, a nem teljes értékű előadásra utaló, némely esetben mintha a színvonal előzetes mentegetését szolgáló jelzőt legszívesebben töröltem volna a szolid küllemű műsorfüzetről, hiszen a Műpa sok szörnyűséget látott, ám még több örömet adó falai között korszakos esemény történt. Kovalik Balázs észrevette, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem több egy megfelelő akusztikájú koncertteremnél: önálló színházi tér. Ne kerteljünk: a félig szcenírozott operaelőadásokra a Műpának mintha saját specialistája volna, ám Káel Csaba itteni, még oly nagy számú bemutatói közül egyet sem tudunk említeni, amely ennyire radikális, mégis kézenfekvő módon közelítette volna meg nézőtér és színpad viszonyát, hogy itt egyéb, ezen produkciókkal kapcsolatos fájdalmainkról most ne adjunk számot.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Hajdu D. András |
Hogy megértsük, Kovalik ezúttal milyen koncepcióval lepte meg nézőit, érdemes néhány szót szólni a posztromantikus Hans Pfitznernek (1869-1949) a reneszánsz Giovanni Luigi da Palestrina (1525-1594) életműve apropóján írott operájáról. Hogy az 1917-ben Münchenben bemutatott „zenei legenda” miért maradt le a hazai dalszínházak repertoárjáról, azt részben Pfitznernek a nácikkal való kokettálása magyarázza – a második világháború után a szerző egy salzburgi öregotthonban tengette napjait, műveiről eközben szépen megfeledkezett a nagyvilág; recepciója megújuló lendületet csak a kilencvenes évektől kapott. A katolikus egyházi zenét megújító Palestrina élete, melynek nagy részét Rómában, a Vatikán holdudvarában töltötte, egyébként nem éppen kalandregénybe illő, ám Pfitznert természetesen nem is annyira a nagy előd biográfiája izgatta: operájában a művészember és a világ konfliktusáról beszél, családi, tanítványi és egyházi perspektívából közelítve az elcsépeltnek ható kérdéshez. Nem mellesleg pedig Palestrinát alighanem szócsőként használva saját hitvallása közzétételéhez (bár hogy ez valóban így lenne, Pfitzner kitartóan tagadta).
 Hans Pfitzner |
Az általános mondanivalót – vérbeli késő romantikus szerző módjára – Pfitzner igencsak nagyszabású vízióba csomagolta. Az eddig Magyarországon élőben még sosem elhangzott zenei anyag gyakran túlzómódban fogalmaz: gyakran kapjuk azon a zenekart, hogy bombasztikus hangorkánt áraszt felénk a nézőtérre. A negyvenegy szólószerep, a tekintélyes terjedelem, a művész és társadalom, tágabban: az új és a régi között feszülő ellentét csontig lerágott tematikája, az egyre távolabbra kacsingató epizódokkal megtámogatott, önmagában gyengécske cselekmény – megannyi csapdahelyzet, melyek mellett Kovalik elegánsan elsétált, s eközben szokás szerint nemcsak rendezői tehetségét, de humorát is megcsillogtatta.
A zenekar fölé helyezett, a csúcsával a publikum felé néző háromszöget formázó, lépcsőkön megközelíthető pódiumon Palestrina kietlen műhelyét vagy a tridenti zsinat kaotikus nyüzsgését egyformán könnyen el tudtuk képzelni. Az itt fellépő szólisták mögött, középen hatalmas, kör alakú fémszerkezet, látszólag véletlen rend szerint ráerősítve monitorok: ezeken az első felvonás nyitánya környékén még inkább a zenei atmoszférára ráhangoló bejátszások sorjáztak, később aztán a zenével vagy a librettóval kapcsolatba hozható képzőművészeti alkotások képei következtek, melyek inkább asszociációk, s nem pusztán illusztrációk voltak. A tridenti zsinatról készült festmények közé már belopakodtak a magyar országgyűlésről készült archív és kortársibb fotók – a saját igazukért ölre menni képes főpapok vérontásba torkolló vitáját elnézve már aligha gondolta bárki anakronisztikusnak az elsőre tán különösnek hangzó párhuzamot (miközben a disputát és egyben a második felvonást félbeszakító géppuskaropogásra, mely feltehetően az operaházi Elektrából ragadt meg Kovalik rendezői fantáziájában, már egyáltalán nem tartottunk volna igényt).
 Giovanni Palestrina |
Ez utóbbi malőrrel szemben viszont öröm volt szemnek és fülnek egyaránt a hangversenyterem már említett, újszerű használata az első felvonásban: a közöny és kétségbeesés között ekkor épp félúton járó Palestrinának az opera egy pontján megidéződnek régi korok nagy zeneszerzői. Az őket megtestesítő énekeseket Kovalik a földszinten helyet foglaló nézők közé ültette, s onnan is énekeltette őket; a három angyali hang (Rácz Rita, Gál Gabi, Fodor Gabriella) a terem három emeletéről hangzott fel, majd bájos tulajdonosaik hosszú sétát téve az orgona alatt találkoztak – természetesen orgonaszóra. Palestrina halott feleségének, Corneliának (Kovács Annamária) a holtsápadt szelleme is feltűnt egy rövid, a látomást videókivetítéssel felerősítő jelenet erejéig, majd a színpadot elözönlő gyerekangyalok (a Magyar Rádió Gyermekkórusa) a grandiózus felvonászárlathoz közeledve jótanácsokkal látták el a komponistát a Borromeo bíboros által oly dühödten követelt polifonikus mise kapcsán – az általuk a főszereplő lábai elé helyezett, aranyló papírkoronáik a mise partitúrájának hangjegyeivé változtak fürkész tekinteteink előtt. Egyedül Kovalik zsenijének köszönhető, hogy a cselekmény e más feldolgozásban tán megmosolyogtató túlzsúfoltsága nevetést nem, csupán egyöntetű csodálatot váltott ki a nagyszámú nézőseregből.
 Jelenet az előadásból. Fotó: Hajdu D. András |
A második felvonásban felvonultatott, hadseregnyi létszámú egyházi méltóság karakterizálását Kovalik jórészt sikerrel oldotta meg: a főpapi ornátusok egy-egy jellegzetes darabját aggatta az egyébként öltönyben, kottával a kezükben színre lépő szereplőkre. Ha a zsinat kaotikus mivoltát akarta imitálni a klérusnak a pódiumon egymás sarkára hágó prominensei levezénylésével, úgy elképzelése nem tévesztett célt, bár megjegyzem: a koncílium áttekinthetőbb dirigálása előnyére vált volna a produkciónak. A hosszan elnyúló, nem mindig egyformán élvezetes, ám kifejezetten cinikus hangütésű zsinati szcénában szellemes karakterek hada jut nyúlfarknyi szerephez – közülük sokaknak tán Gulyás Dénes bohócba ojtott pápai legátusa volt a leginkább emlékezetes. Az eseményeket úgy-ahogy irányító Borromeo bíborost játszó Peter Weber szuggesztív alakításában kemény egyházfit látunk-hallunk (az meg a kort és az egyházat minősíti, amikor a zsinaton bejelenti, hogy a mise elkészült, miközben tudjuk, hogy Palestrina éppen kikosarazta a főpapot). Mélyebb benyomást tett azonban ránk a Giovanni Morone bíboros szólamát és személyiségét egyaránt elsőrangúan prezentáló Michael Kraus.
 Francisco Araiza |
A Palestrinát alakító mexikói tenor, Francisco Araiza ugyan az első felvonás második felétől kisebb vokális problémákkal küzdött, a megfáradt, melankolikus és pesszimisztikus zseni szerepét mégis tartalommal töltötte meg. Tette mindezt annak ellenére, hogy rendezőileg – lévén hogy a próbafolyamat idején nyilván nem tartózkodott Magyarországon – az ő szerepe volt a legkevésbé megoldott: a tapsrendnél nyugodtunk csak meg, hogy szükség esetén arcával képes érzelmeket is kifejezni. Az első és harmadik felvonásban szerephez jutó Palestrina tanítványának, Sillának a szólamát Mester Viktória vagány magabiztossággal abszolválta, de szintén csak jó mondható el a mester fiát alakító Hajnóczy Júlia teljesítményéről is.
A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekart érzékenyen dirigáló, hosszú idő után hazatért Peskó Zoltán, a Honvéd Férfikart és a Magyar Rádió Gyermekkórusát úgyszintén kizárólag dicséret illetheti. Pfitzner Palestrinájának előadása az idei Tavaszi Fesztivál legmonumentálisabb eseménye volt – mindezt nemcsak a tapsrendnél hosszasan felvonuló szereplőgárdát látva állítjuk.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás adatait ld. ott)