Valahol a nyolcvanas években járunk, Asimov-novellába illő ipari tájon vezet keresztül az út Dorog felől, és vörös óriásként megy le a Nap, ahogy megérkezünk az esztergomi érsek székvárosába. A kis magyar Róma bazilikájának körvonalai alatt, több elhanyagolt műemlékházzal körülvéve áll egy elképesztően ronda épület a szitáló esőben. A nem olyan régen és valószínűleg nem olyan szakszerűen épült, de kiürítésre és bontásra ítélt, egykori Bajor Ágost Művelődési Ház és Kultúrmozgó a szóban forgó színhely. Tavaly óta itt tanyáz a fesztivál, és hűen az első év gyakorlatához, amikor a városba érkező illetve a helyi művészek „befoglalták” az évtizedek óta üresen álló Granvisus Szemüvegkeretgyár épületét, most is bevették a házat, hogy mozi-, tánc-, koncert- illetve kiállítóteremmé változtassák három napra a lepattant helyiségeket.
 Street art művészek munkája a Piknik Fesztiválon (Forrás: piknikfestival.hu) |
Egészen elképesztő, hogy az alternatív, profi, vagy akár önjelölt, épp erre járó művészek, milyen kreatív erővel rendelkeznek a ronda terek, szakadt álmennyezetek, beázott plafonok, felszakadt szőnyegpadlók megszépítéséhez. Mindenből azonnal installációt meg viccet csinálnak, a vécéfeliratoktól a néhai kagylófoteleken át a portás bácsiig. Így, megtöltve szellemiséggel, élhetővé válik a barlang is. Láttunk már ilyet, teljesen normális, ha az ember a közvetlen környezete elviselhetővé tételére törekszik, még ha csak átmenetileg is van ott. És persze jó, ha hagyják, és nem kell bizonygatnia lépten-nyomon, hogy a rend a fejekben van és nem a kaszárnyákban terem. A Piknik Fesztivál a bizonyíték arra, hogy a szeretet és művészet alapú demokrácia a legkomfortosabb, és hogy a legkisebb raktárhelyiségből is lehet csinos diavetítő termet varázsolni, ha van rá közönségigény.
A hely megvolt tehát, a kiállítások egy része kirakva, az enteriőrök kialakítva, az alkotók nyüzsögtek vagy ücsörögtek a lépcsőkön, mire megérkeztek az első nap vendégei. Tavasszal a Piknik mozgalom már egy alkotótábor keretében is készülődött az eseményre, így a helyi művészek és műkedvelők mellett nemzetközi alkotók, az olasz Ema Jons, Aris illetve a német Manu street-art művészek is tüsténkedtek a falfelületek vizuális újragondolásán. Nagy megelégedésünkre szolgált a dizájn, a szellemes falfeliratok, a fényfestmények, a lépcsőházi próbabábu-komputeralkatrész szobrászat és a bejárati ajtó mellett látható zaklatott Nagy-Magyarország karikatúra, mert már amúgy is eszünkbe jutott megcsinálni a Monarchia vagy – lévén a Piknik egy szlovák-magyar művészeti összefogás is – a jó szomszéd verziót.
Páldi Zoltán, az egyik szervező fotelból nyitotta meg az eseményt, így láthattunk egy kényelmes és artisztikus anti-protokoll performanszot mindjárt az elején. Aztán a Vezseny zenekar kortárs népzenéje következett szintén ülős változatban, a Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok meg jó dzsesszesre sikeredett. A moziban Igor Coric, Michael Rokes, Hotessa Laurence, Ryabov és más fiatal animációs filmesek poszt-pánik alkotásait vetítették, és egyáltalán nem volt zavaró, hogy közben járkáltak az emberek, úgy nézve néha a vásznat, mint egy kiállítást. A kis etűdök többnyire az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, a konformizmus veszélyeiről szóltak. Közöttük az egyik leghumorosabb Kassai Réka mézeskalács-animációja volt A végzet című kedvenc Örkény-egypercesből.
 Ülős megnyitó. Balra: Páldi Zoltán. Fotó: Király Adrienn |
A szomszédos, Hatszögletű terem névre keresztelt helyiség bársonyszőnyegén közben már okos elektro zenét hallgattak a partisznobok, mulattak például a Lamantin DJ’s lemezeire. Az esztergomiak nagyon fel voltak dobva attól, hogy a fesztivál idejére feltámasztották a már bezárt, helyi kultikus kocsma, a Molothow szellemét. A második emeleti emlékhelyen goa partikat, performanszokat rendeztek, az elsőn pedig minden egyes kis tanteremre emlékeztető helyiségben kiállításokat lehetett nézni. Volt, ahol még az alkotók nevei sem voltak feltüntetve, és a minden művészet mozgalom jegyében izgalmas szentképek, városképek, sőt röntgenfelvételek lógtak a falon. Banyó Mikós hullámpala festményei és neoncső domborművei azért maradandó asszociációspálya-módosulásokat okoztak, ahogy Kaposi Endre szigorú mobilszobrai is. Meg a néni, aki az unokája alkotásait kereste hangosan és büszkén, de amikor rájuk bukkant, egy szót se tudott szólni, majd hirtelen eltűnt.
A koncertteremben közben kezdetét vette a Suly-nap elnevezésű, fesztivál a fesztiválban projekt, a stoner-grunge ünnep, ami azt jelenti: csupa zúzós zenék követték egymást a színpadon. Ripszám Mátyás gitáros-énekes tavaly alakult csapata vetette el elsőként a sulykot. A hat és fél számos, a kilencvenes évek amerikai gitárzenéjét idéző zenekar nagyjából belőtte az irányokat. Megbízható metálzenét várt a nép, és nyilván azt kapta, hiszen a Stereochrist, az egri karcos Shapat Terror vagy az Angertea nevű bandák már hírhedt fémesek, meg különben is hozták a saját keménymagot magukkal.
A második nap eklektikusabbra sikerült, ami a zenét, de ugyanolyan apokalipszis demósra, ami az időjárást illeti. Az új progresszív rock és metál etalon csapatból, az Isten Háta Mögött nevű zenekarból érkezett a napot elkezdő Pálinkás Tamás, de akusztikus gitárjával szelíden szólózott csak egy darabig. Aztán volt, hogy Anthony Kiedisre, a Red Hot Chilli Peppers énekesére emlékeztetett, máskor egy keselyűre, viszont olyan arcokat vágott, amilyet még nem láttam senkitől. Takáts Eszter, az MR2 által favorizált pécsi popdíva ezúttal is beindította a közönséget, és Bakai Marci helyi hegedűvirtuózzal közösen eljátszotta a nem rövid repertoárt a népszerű Postás daltól a Mindenkire azt hittem, hogy igazi… kezdetű, etnozenés-mulatós, filozofikus számig.
 Úzgin Űver (Forrás: uzginuver.hu) |
A pszichedelikus világzene hazai kultbandája, a két évtizede koncertező Úzgin Űver kellemes meglepetés volt. Azonnali tánccal hálálkodott nekik a fiatal közönség, aki jószerivel még nem is látta őket soha, cserébe meg örökkévalóságot csempésztek a fiatalos falak közé. Azért akadt néhány hatvanas táncos is, és nem csak azért, mert ekkorra begyűltek az Árpád-kori Magyarország fővárosának lokálpatrióta művészetpártolói is egy fröccsre. A medikál rock’nrollt játszó Kataflam és a helyi illetőségű, Beatlest játsszó Borsörmester ezalatt biztosan belopta a szívükbe magát. Ahogy a mi szívünkbe Varjú Krisztián organikus diavetítése a halott borostyánokkal feldíszített szobában, vagy a bolyongás közben fellelt Zsé movie paradicsom. A víz- és sárforraló képmágus és a dark-ezoterikus kisjáték filmek után már csak az intelligens diszkó maradt, meg a Pilis lábánál fekvő ódon és egyben ipari városból kivezető, felejthetetlen optikai csalódásokkal kikövezett hazaút.