Hogy a nyár utolsó fesztiváljáról van szó, feltehetőleg technikai okokra vezethető vissza. Mert hiába hirdeti magáról piros alapon fehér betűkkel, hogy Európa legnagyobb ingyenes világzenei fesztiválja, a Vidor inkább színházi szempontból tűnik fontosnak, és „a színházi emberek nyáron nyaralnak” – mondja a taxis, aki bevisz a város főterére. Az ekkor még barátságos (később, mikor a szervezőktől kapott kuponokkal fizetek, már kicsit elkomorodó) sofőr nem érti, „miért nem lehet előrébb hozni mégis az egészet”, mert „nagy eséllyel mossa el a szeptemberi eső a szabadtérre szervezett koncerteket”. „Tavaly is ez volt” – ezt már egy lángosos is megerősíti, aki hozzáteszi: „ilyenkor már mindenki az iskolakezdésre készül, a családok nem nagyon mozdulnak ki, inkább megnézik a helyi tévé összefoglalóját, a főiskolások meg még nem érkeztek meg”. És bár úgy tervezi, sokáig tartja nyitva az amúgy állítása szerint a város éjszakai életének legfontosabb, központi találkahelyét, ahol „egyszer még maga Gyurcsány Ferenc is evett a testőreivel”, mikor pár órával később arra fordulok, a bódé rácsai már zárva. Ami nem csoda, Nyíregyháza főtere ugyanis néptelen. Nyoma sincs tűzzsonglőröknek, bábosoknak, mutatványosoknak, pláne nem élő szobroknak. Igaz, mit is csinálnának a több napja szakadó esőben. Pedig világzenei szempontból egyébként tényleg erősnek mondható a felhozatal, ráadásul a nyíregyházi közönség, mint tapasztalhatták a fellépők, nagyon hálás tud lenni. Hálájánál, sajnálkozva tesszük hozzá, már csak kényelmessége nagyobb.  

 

A rossz idő miatt fedett helyszínen, a barátságtalanul nagy Bujtosi Szabadidő Sportcsarnokban megtartott koncertek egy gimnáziumi szalagavató bál hangulatával bírnak, ahol mintha tornatanárok és iskolaigazgatók árgus szemei előtt kellene jól éreznie magát mindenkinek. Cigarettázni egyáltalán nem, mivel tilos odabent, inni is csak félszegen mernek az emberek. Ezért csodával határos, hogy a szerdai program első fellépője, a Kerekes Band a körülbelül hat-hétszáz fős, általában ülő, a korosztály tekintetében szemgyönyörködtetően változatos közönség egy részét képes meggyőzni arról, hogy zenére mozogni mégiscsak jó. 

 

A Kerekes Bandet persze nehéz lenne nem szeretni. Sehol máshol nem alkot ilyen tökéletes egységet a wah-pedálra kötött hegedű, a húzós diszkóritmusokat és karikásostoros boogie-ütemeket egyaránt csuklóból hozó, ciki fejpántban, napszemüvegben doboló, Freddy Mercury-bajszú ütős, plusz a kockásinges kobzos és végül, de nem utolsó sorban, a Jimi Hendrix-pólóra dolmányt húzó, fél kézzel furulyázó, a színpadon felhőtlenül fekvőtámaszozó frontember. Crossover – lehetne mondani, de ha nézi őket az ember, inkább a kovász szó jut eszébe. A Kerekes Band az, amikor egy Travolta-rajongó faun beszabadul egy drum and bass party-ra, ahol erdélyi népzenészek gyűltek össze, jammelni kezd velük, aztán egy ponton túl megérkeznek a ’69-es woodstocki fesztivál óta beszívott trapéznadrágos virágifjak.     

 

A diszkóbetyárok után következett Bassekou Kouyate és a Ngoni Ba, amelynek tagjai egyébként különösen rokonszenvesen, önfeledten táncoltak az előttük játszók zenéjére, és akik amúgy igazi világzenei szupersztárok. Ez Nyíregyházán, legalábbis a nézőszám alapján, nem volt egészen nyilvánvaló. Habár a hangulat nem esett a hazaiak produkciója után, végül jó, ha százan, de inkább csak ötvenen táncoltak a legöregebb kontinens zenéjére. Igaz, ők, mármint a táncolók, de általában minden jelenlévő is, láthatóan nagyon jól érezték magukat, és a maximum félezres ülőközönség is hálásan tapsolt. Mégiscsak furcsa belegondolni, hogy ha beütjük a zenészek nevét a keresőbe (puskázni ér), akkor hamar kiderül, nekik olyan lehetett itt fellépni, mintha Mick Jaggernak Hejőpapi művházában kellett volna teljes átéléssel énekelnie. 

 

Ennek ellenére a 2008-ban a BBC3 Legjobb afrikai előadó és a Legjobb lemez világzenei díjait hazavivő együttes végül is kivételesen jó hangulatú fellépést könyvelhetett el. Előbb csak a ngoni (a bendzsó elődjéről van szó, hangzásában nem nagyon tér el tőle, látványban annál inkább: ami a bendzsóban kerek, az itt ovális) hangját lehetett hallani, majd az aranyszínű palástot viselő afrikai muzsikus és az őt követő zenekar lassan felsétált a színpadra, hogy mosolyogva, felszabadultan (bár sokszor koreográfiára) táncolva, és közben virtuózan szólózva szórakoztassa a közönséget. 

 

Bassekou Kouyaték zenéje hozzávetőlegesen olyan viszonyban lehet a rock and rollal, a blues-zal és a country-val, illetve az azokból szerteágazó műfajokkal, mint a ngoni a bendzsóval. Ez leginkább akkor volt nyilvánvaló, amikor az együttes vezetője még talán Slash-t is szégyenbe hozó lazasággal, féllábbal a kontrolládára lépve füstöltette meg hangszerét. Nem véletlenül ragadtatta magát a The Independent kritikusa odáig, hogy egyenesen „a világ legjobb rock and roll együttese” megtisztelő címet adja nekik. Az afrikai zenészeket egy pillanatig sem foglalkoztatta, hogy nem a Glastonbury fesztivál tízezres tömegének zenélnek, de még csak nem is a Carnegie Hallban vagy a Royal Albert Hallban, ahogy azt pár hónapja tették. Mi meg, szerencsés magyar nézők, a pár órás varázslatot őszinte lelkesedéssel háláltuk meg.