Pedig a mondat mindkét állítása jócskán árnyalandó – a pécsi Janus Pannonius Múzeum kiállítása bárkit meggyőz arról, hogy korántsem „kockafejű” gépemberek teremtették a XX. század elejének máig ható stílusát. Annak belátásához azonban, hogy ez a stílus – látszólagos formai újdonsága ellenére – gondolatilag szerves folytatása volt az előző század végén felbukkanó eszmének, miszerint a művészetet a mindennapi élet részévé kell tenni, már szükség van némi magyarázatra. 

 

Részletek a kiállításból

A köztudatban a Bauhaus a modern építészet analógiájaként van jelen, köszönhetően alapítójának, Walter Gropius építésznek. Pedig – mint a kiállítás magyarázó szövegéből kiderül – hosszú ideig nem is létezett építészeti műhely a Bauhausban, a magyarok javasolták a létrehozását, ám Gropius nem egyezett bele. Végül 1929-ben, távozása után jött létre, Hannes Meyer svájci származású építész igazgatóságának idején. A később építészeti karriert befutó magyarok például egytől egyig más műfajban folytatták kezdetben tanulmányaikat. A Bauhaus ugyanis elsősorban művészeti iskola, szellemi műhely volt, ahol a már említett alapelvnek megfelelően – a művészet hassa át az élet minden területét – a képzés is párhuzamosan több műfajban zajlott. A cél a szemlélet meg-, át- és újraformálása volt, és ebbe a zenétől a fotóig és a bútortervezésig minden beletartozott.

 

A gondolat nem új: már az előző század második felében William Morris és köre is azt tűzte ki célul, hogy a mindennapok tárgykultúráját emelje művészi színvonalra. Igaz, ők a korszellemnek megfelelően ennek előképét a középkor egyedi kézművességében vélték felfedezni, de hittek abban, hogy egy tárgy alakját a használat, és a készítésére szolgáló anyag tulajdonságai határozzák meg. A gondolat szerves folytatását jelentette a szecesszió művészete, amely formavilágában is követte a Morris-féle míves megmunkálású iparművészetet. Mindkét mozgalom – minthogy az akadémikus stílusokkal és a hivatalos szemlélettel élesen szembefordult – szükségszerűen baloldali jellegű, szociálisan érzékeny magatartás irányába mozdult, természetesen a maga korának társadalmi közegében. A kézműves jellegből fakadóan azonban munkáik csak az elit luxusává válhattak, pedig céljuk épp ennek ellenkezője volt: a társadalom minden rétegéhez eljuttatni a művészetet. 

A Bauhaus szellemiségét épp az különböztette meg elődeitől, hogy felismerték: a művészi igénnyel megformált használati tárgyaknak sorozatban gyárthatóaknak kell lenniük, csak akkor lehetnek versenytársai az ipar által ontott gagyi giccsnek. Ezt az elvet aztán a kis léptéktől (teáskanna) a legnagyobbig (épület, település) érvényesítették. Az Állami Bauhaus intézményét 1919-ben Gropius két weimari művészeti iskola összevonásával alapította, az egyik ezek közül az Iparművészeti iskola, melyet a szecesszió egyik mestere, Henry van de Velde hozott létre 1902-ben, és utódjául ő javasolta Gropiust. A folytonosság feltételezése tehát korántsem fikció. A sorozatban gyárthatóság feltétele volt az anyagok tulajdonságain alapuló tárgytervezés, a tiszta konstrukcióra irányuló törekvés, és ez hozta létre végső soron a köztudatban ismert, letisztult bauhaus formát, végső egyszerűsítésben a kockát. A pécsi kiállítás egyik legfigyelemreméltóbb darabja a Molnár Farkas által tervezett Vörös kocka elnevezésű épület modellje (pécsi építész, Perényi Margit munkája), amely inkább az ideológia 10x10x10 méteres kubusban tárgyiasult formája, mintsem valódi lakóház.

 

A Bauhaus azonban sokkal több volt, mint tárgyiasult szemlélet – erről vall a pécsi kiállítás. A XXI. század szellemi és kommunikációs ínségéből visszatekintve végtelenül vonzó művészeti műhely, ahol a művészi tevékenység valóban áthatotta – legalább az ott lakók életét. Életforma volt, méghozzá igen vidám, mondhatni folytonos parti-lét, buli a javából. Mindez mély szellemi töltettel, társadalomjobbító szándékkal átitatva.

 

A kiállított anyag kvalitásait sokan, sok helyütt méltatták: valóban átfogó és összegző válogatás. Óriási anyag, melynek alapos tanulmányozására órákat kell és lehet szánni. Tematikus elrendezésben mutatja be a számtalan műfajt, amelyben a Bauhaus oktatói és hallgatói alkottak – a címben jelzett módon, elsősorban a magyarokra fókuszálva, de beemelve a válogatásba világhírű mesterek alkotásait is. Teremről teremre sétálva egyre bővül a paletta: a geometrikus alapvetést követik az oktatási feladatok, stúdiumok, a grafika; külön szekcióban láthatóak a Gropius irodájában dolgozó magyar építészek munkái, a textil, az iparművészet, a bútorok, a festészet, az alkalmazott grafika, a fotó és végül a legkevésbé ismert, de talán a legérdekesebb: a színház. Minden terem tartogat meglepetést, amely ikonként beépül a látogató memóriájába: a vörös Kockaház modellje, a Gömbszínház, a jazz-zongorista és mókamester Weininger Andor bohóc-portréja (Irene Bayer fotója), Molnár Farkas, Johann Hugó, Stefán Henrik olaszországi akvarelljei, a női fotográfusok (Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit) megkapó érzékenységű, a stílusba mégis zökkenőmentesen illeszkedő képei, Neugeboren Henrik Bach-fúgára komponált grafikája (4/ Wolltemperiertes Klavier No. 1). A felsoroltak saját preferenciáimat mutatják, de nyilván mindenki össze tudja állítani a maga listáját. A bútorok termének közepén trónoló toalettasztalt már holnap hazavinném, bár biztos sokakkal kellene közelharcot vívnom.

 

A szakemberek, vagy a szakmájuk révén némi előképpel rendelkezők számára is újdonság lehet a műfajok gazdag választéka, az egyes – akár jól ismert – alkotók sokoldalúsága. A laikus látogató is biztosan átértékeli magában a Bauhausról alkotott képet. Ami talán ez ügyben kifogásolható: az informáló szöveg valamiért a termek közti átjárókba került, kvázi a műemlék épület falvastagságát kihasználandó. A kiállítás egészéhez mérten ez kevéssé elegáns megoldás, az A/4 méretű táblácskák pedig nemigen csábítanak olvasásra. A látogató ugyan tudvalevőleg nem olvas, inkább néz, de itt annyi mindent lehet nézni, hogy nem ártott volna némi idiot-proof kísérőszöveg. A kiállítás katalógusa pótolja a hiányt, de az inkább a szakemberek érdeklődéséhez és pénztárcájához méretezett, igényes darab. 

Adott tehát egy nagy szakértelemmel, gondos válogatással, sok társintézmény közreműködésével összeállított anyag, amely Berlinben folytatja majd útját, és amelynek láttán joggal hihetjük, hogy a Bauhaust a magyarok csinálták. Ha csak ennyit tudnánk róla, a Bauhaust akkor is alaposan ismernénk. A bökkenő az, hogy még szakmai körökben (építészek, iparművészek) is kevesen ismerik ilyen alapossággal. A berlini Bauhaus Archiv igazgatója azt nyilatkozta, hogy neki is meglepetéssel szolgált az anyag. Anélkül, hogy a magyarok, és főként a pécsiek szerepét túlhangsúlyoznánk – Pécs városának baloldali értelmiségi részvételét az 1919. utáni politikai különállása magyarázza, ez is ennek a kiállításnak a kapcsán kapott hangsúlyt a köztudatban, de az enyémben mindenképpen –, a kiállított anyag hazai és nemzetközi bemutatása mindenképp példa értékű. 

 

Ami számomra hiányosság – de ez általánosságban elmondható a hazai kiállítási gyakorlatról –, hogy a kiállítás előadásmódja nem haladja meg a szokásos múzeumi gyakorlatot, márpedig ha valami, a Bauhaus inspirálhatta volna erre a tervezőket. A művek egymásmellettisége persze gondolatébresztő, és nem is a show-elemek hiányoznak, de egy messze a korát meghaladó gondolatokat magáévá tevő műhely bemutatása esetében néhány teremben azért elviseltem volna némi játékosságot. Ez csak egy gyermekei múzeumba szoktatásába belefáradt, csüggedt értelmiségi anya sóhaja, aki azért az információs pultnál megvásárolta a Bauhaus ünnepek alkalmával a levegőbe eregetett lebegő lampionok mását – de ezzel eléggé egyedül érezte magát. Komoly kiállításon – sőt, főleg komoly értéket felvonultató kiállításon cseppet sem érezném szentségtörésnek a múzeumi shop gazdagabb kínálatát sem. 

 

A képek forrása: Janus Pannonius Múzeum

Az interaktivitásról gondoskodnának nyilván a honlapon beígért kísérő programok, melyek közül egyelőre egyedül a Bauhaus sétákról jut a látogatónak információ – szórólapon. Pedig ezek az események tehetnék élővé, kézzelfogható, átélhető valósággá mindazt, amit a kiállítás a falakon elénk tár.

 

Tavaly alkalmam volt meghallgatni Bajkay Évának, a kiállítás egyik kurátorának élvezetes előadását a Bauhaus színházáról – sajnálatosan szűk körben, művészeti egyetemisták között. Az előadás Weininger Andor zongorajátékával ért véget. Hosszú évek művészettörténeti tanulmányai után akkor vált számomra világossá, amire ez a kiállítás most vizuális  bizonyítékkal szolgál: a Bauhaus nem kocka hátán kocka, nem a lakótelepek és a típuskonyhák azóta sokszor elátkozott szülőanyja volt, hanem irigylésre méltó művészi alkotóközösség, szellemi pezsgés, progresszív akarat, amely a hétköznapi és a művészi között  indokolatlanul emelt falat igyekezett romba dönteni. Törekvésének eredménye nem a rá jellemző stílusjegyek tovább élése – azokat a szakmában időről időre felfedezzük, majd sutba dobjuk, a közönség körében pedig nem tettek szert nagy népszerűségre. De a XX. század első évtizedeiben teret nyert szemlélet, a konstrukcióból eredeztethető formálás és a művészet eljuttatása a hétköznapok világába ma is érvényes küldetése minden tárgykultúrával foglalkozó szakembernek, s a tárgyak özönében vergődő fogyasztók számára aktuálisabb, mint valaha.