Végül is bejött: a képeket állítólag több mint harmincöt ezren látták a Nagy Lajos Gimnázium egy erre a célra átalakított, egykor talán tornateremként funkcionáló helyiségében. (Ezerötszáz forintjával számolva tehát nem kis bevételről beszélhetünk. Persze a pénz nem számít, az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat. Az már csak hipotézisként merül föl, hogy vajon mit tudott volna egy eredetileg tervezett Chagall-kiállítás, vagy netán mondjuk egy németalföldi reneszánsz festészetet bemutató tárlat, de magam beértem volna egy szerény Farkas István-kiállítással is.) Még jó, hogy van nekünk egy Munkácsynk, aki bármikor képes tömegeket a kiállítóterekbe csábítani. 

 

Munkácsy Mihály: Ecce homo

A közelmúltban véres kardként körbehordozott, országjáró Munkácsy-tárlatnak a népművelés terén elért sikeréből – az is megnézte, aki egyébként sosem látogat el kiállításra – azt a következtetést mindenképpen levonhatjuk, hogy még mindig a historista és realista festészet jelenti a festészetet e lángoktól ölelt kis hazában. Mert hát ott mindenki olyan, mintha mindjárt megszólalna, és éppen le akarna lépni a vászonról. Munkácsy munkásságának nagyra becsülése mellett azért az a zarándoklat – mert mi másnak is nevezhető –, amit mind a korábbi országjáró tárlat, mind a mostani pécsi Trilógia-kiállítás kivált az emberekből, egy kicsit arra emlékeztet, amikor a nyolcvanas évek elején a kis falum katolikus parókiáján buszos kirándulást szerveztek a városi moziba, hogy minden igaz hívő megnézhesse a Ben Hurt, mintegy Jézus történelmi valóságának bizonyságaképpen. 

 

Munkácsy grandiózus – azt hiszem itt igazán indokolt ennek a szónak a használata – kompozíciója valóban lenyűgöző, bár a helyszűke miatt nem lehet elég messze kerülni tőle a maradéktalan befogadás érdekében. Noha nem vagyok művészettörténész, meg hát Munkácsyról minden elmondhatót elmondtak már, az mégiscsak érdekes, hogy egyik képen sem Krisztus van a középpontban (még a Krisztus Pilátus előtt középpontjában is inkább egy terpeszkedő zsidó foglal helyet). Ez talán az Ecce Homo esetén a legfeltűnőbb, hiszen Pilátus még rá is mutat a szenvedő Jézusra. (A kiállítás előterében olvasható tájékoztató szerint Munkácsy saját, elhatalmasodó betegségét festette meg e szenvedésben, ami azért mégiscsak a blaszfémia határát súrolja, ismerve a festő betegségének diagnózisát.) 

 

Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt

A Trilógia inkább a Megváltó halálát kívánó tömeg történetéről beszél, a vád dühétől az őrjöngő ítéleten át a kivégzés után újra visszanyert nyugalomig. A tömeg félre nem ismerhetően olyan sztereotip szemita vonásokat hordoz, amelyek egyben a mi és az ők szembeállásának ábrázolására is alkalmasak. Ugyanis például az említett Krisztus Pilátus előtt című kompozíción nem csupán az különíti el Jézust és Pilátust (!) az acsarkodó zsidóktól, hogy mindketten fehérben vannak, de arcvonásaik sem mutatnak rokonságot a tömegével. Ez Pilátus esetében még csak-csak érthető, ám a zsidó Jézusnál mégiscsak furcsa, hogy inkább a római helytartóval érezzük rokonnak, mint az őt bevádoló zsidókkal. Ezáltal a kép szemlélője óhatatlanul és észrevétlenül azonosul a Pilátus és Krisztus által reprezentált nyugati identitással, hiszen a kifejezetten gonosz (és persze ravasz, számító stb.) tömeg a már-már karikatúraszerűen elrajzolt külső jegyekkel csakis mint idegenség, mint a Másik határozódik meg. Munkácsy máig tartó töretlen sikere – elvitathatatlan zsenialitása mellett – talán abban rejlik, hogy képei (és itt gondolhatunk a nemzeti-történeti tablóira is) olyan emlékezethelyekként (lieux de mémoires) funkcionálnak, amelyek megerősíthetik a szemlélőt nemzeti és keresztény identitásukban egyaránt. Még akkor is, ha ez csupán az időtlenség (értsd: történetietlenség!) hamis illúzióján alapul is.

 

Nem messze a Munkácsy-kiállítás helyszínétől egy egészen másfajta világba csöppenhet a látogató. A Café Zacc egy terme ad ugyanis otthont Gross Arnold gyűjteményes (mások szerint a teljes életművet bemutató) tárlatának. A terem kicsi, így a kiállítás inkább emlékeztet egy túlzsúfolt antikváriumra, mint kiállítótérre. Már éppen háborogni akartam a Gross mester művészetéhez méltatlan helyszín miatt, amikor a jegyszedő hölgy a kezembe nyomott egy nagyítót. Ebben a pillanatban minden más megvilágításba került, hiszen Gross rézkarcainak nagyítós nézegetése egyszeriben óriásivá és egyben befogadhatatlanná tette a teljes kiállítást. Úgy éreztem, hogy egyetlen képpel is elvacakolhatnék órákig, hiszen csak nagyító segítségével válik láthatóvá az az álomvilág, amely annyira karakteressé teszi e műalkotásokat. 

 

Gross Arnold munkája

A kiállítás tematikusan rendezi el Gross életművét, és a rézkarcok és festmények mellett Gross pályatársainak és mestereinek életművéből is szemezget. Dilettánsként is meg lehet annyit állapítani, hogy az idős mester nem véletlenül a rézkarcairól híresült el, és nem mondjuk a festményeiről, bár a többnyire tájat ábrázoló festményeket is álomszerűvé varázsolják azok a különös színárnyalatok, amelyek a rézkarcokat is jellemzik. (Egy-egy témát feldolgozó rézkarc több különféle árnyalatban látható egymás alatt.) 

 

Gross Arnold művészetéhez általában a mese, álom, fantázia fogalmait kapcsolja a kritika, ugyanakkor a képek (nagyítós) szemlélése közben támadt egy olyan kényelmetlen érzésem, hogy ez azért mégsem annyira derűs és könnyed világ. A képek túlzsúfoltsága, a sok-sok egyidejű történet szinkronitása sokkal inkább szorongással töltött el, mint a játékosság örömével, hiszen kiemelt saját időmből, és a mások idejének káoszába varázsolt át, amivel saját történeteim relativitására döbbentett rá. (Lehet, hogy ezt hívják művészetnek?) Gross „történetmesélése” kicsit emlékeztet arra a nagy reneszánsz festők által is szívesen alkalmazott technikára (Bosch, Brueghel stb.), amely az idő térré való kimerevítésén alapult. Ezek a rézkarcok egyszerre jelenítik meg a múltat, a jövőt és a jelent, egyetlen síkon teremtve meg az időtlenség borzongató és egyben felemelő ünnepét, valóban az angyalok összeesküvésévé avatva a festészetet magát.

A Munkácsy-tárlat 2010. október 30-ig, a Gross Arnold-kiállítás 2010. október 25-ig látogatható.