Az Iparművészeti Múzeum kiállítása viszonylag szerényen indul, de mintha csak azért, hogy a végén a bőség és a gazdagság érzésével távozzunk. A kezdeti visszafogottság oka műfajtörténeti jellegű: a majolika fejlődését kell bemutani a XIV. századi archaikus daraboktól kezdődően, amikor is az elsődleges használati szempont visszafogott dekorációval is beérte, egész addig, amíg a XV. századi reprezentációs törekvések föl nem fedezték maguknak ezt a területet. Ettől kezdve a majolikaművesség a reneszánsz luxus műfajának számított, világi és egyházi értelemben, amely az itáliai műhelyekből nem utolsó sorban Corvin Mátyás házasságának köszönhetően a budai udvarban és a vidéki püspöki „háztartásokban” egyaránt elterjedt.

Korsó

Aragóniai Beatrix, akiről a kiállítás, a mostanában nyíló négy nagy reneszánsz tárlat egyike a címét kapta, fontos hivatkozási pont az ónmázas kerámiaedények elterjesztésében, noha csak általános jellegű információink vannak arról, hogy kedvelte ezeket a tárgyakat. A kiállítás címe, úgy tűnik, inkább szimbolikusan mutat rá azokra a kapcsolatokra, amelyek nyilvánvalóan léteztek az itáliai kerámiaműhelyek és a Magyar Királyság között, és amelyekről konkrétabban árulkodik a sok kis ígéretes töredék, valamint a külföldre került, lenyűgöző kivitelezésű kerámiatál.

Maga az ónmázas kerámiaművesség közel-keleti eredetű; kidomborodó kalligrafikus mintázatú, lüszterezett iraki példáiból nem is mindjárt vezetnénk le a korai itáliai korsók sötétkék, rácsozott ornamentikáját, amelyeket a faenzai és piacenzai műhelyekben állítottak elő. A XV. század során a palackok, tálak, patikaedények, korsók, tintatartók és az elvékonyodó csőrű, kétoldalt pánttal megerősített szirupkannák a geometrikus és növényi minták mellett egyre inkább figurális díszítést kapnak. Ez a stílusfejlődés úgy látszik, törvényszerű, a geometrikus mindig archaizál, vagy az archaikus mindig geometrikus, mint a görög vázáknál, de a legfelső fokot, az emberi alakot még a szimbóluma is megelőzi, mint a reneszánsz tálakon a Medici vagy a Sforza-címer. Más kérdés, hogy – kövezzenek meg – az egyetlen szoborigényű kerámia, a Jézus születése csoport az állatokkal nekem erősen giccsgyanús, igaz, valószínűleg nem a tárgy tehet róla, hanem újkori követői. A figuratív irányba való fejlődést mindazonáltal mély fény és élénk színezés kíséri, összefüggő ragyogó sárga színfelületekkel, de tobábbra is domináns a kobaltkék és a zöld.

Padlócsempe

A magyarországi ásatásokon előkerült pécsi, kőszegi, váci, visegrádi, ozorai, pécsváradi és természetesen budai leletek leginkább csak ábrándozásra adnak okot, kiegészíthetünk gondolatban egy nyúlfület, vagy kirakhatjuk a váci Bátori Miklós püspök kerámiapadlóját. Az itálai alapítású budai műhelyről biztosat tudunk, a vidékiek léte inkább feltételezett.

A kőszegi Jézus-monogramos (IHS) korsó példáján bemutatják viszont a rendezők, hogy nem éppen provinciális díszítőművészetről van szó, hiszen a korsó mintája megjelenik a polgári táblaképfestészet németalföldi nagymestereinél: Hans Memling madridi Imádkozó férfiképmásának hátoldalán ugyanez a korsó szerepel íriszekkel mint Mária-szimbólumokkal. Milyen kár, hogy a reprodukcióját megtévesztő módon úgy installálták, mintha magát a festményt látnánk a falon.

Tintatartó

Kölcsönadta viszont, hogy jót is mondjunk, a New York-i Metropolitan Museum of Art, a londoni Victoria and Albert Museum és a berkeley-i Phoebe A. Hearst Museum of Anthropology azt a három, Mátyás és Beatrix címerével festett dísztálat, amelyeket Corvin tálaknak nevezünk, és amelyek túlzás nélkül az itáliai majolikaművészet csúcspontját jelentik. Készítésük helye Pesaro volt, a Sforzák uralkodóhelye, de ez a megbízás, az első jelentős Alpokon túli uralkodói megrendelés föllendítette Urbino kerámiaművészetét, és szerepet játszott a XVI. század eleji istoriato majolika típusának kialakulásában is.

A kiállítás utolsó terme a meggyőzés utolsó próbája. Ha valakinek nem sikerült volna fejben rekonstruálnia a XV-XVI. század arisztokráciájának otthoni kényelmét és káprázatos tárgyi jó ízlését, amely gondos mecénási tevékenységet táplált, az itt most átadhatja magát az elképedésnek. A kárpitok, kelengyeládák, szobrok, kályhák, sőt, még a templomi karzat és stallum is hihetetlen egységben idézi föl a kor pazar enteriőrjeit. Középen a legizgalmasabb, 500 összerakott, geometrikus padlócsempe a felvidéki Farkashidáról, egy beomlott földalatti raktárból került elő 1909-ben. Rendhagyó, térhatású díszítésük tervrajza Firenzéből került az oxfordi Christ Church gyűjteményébe, és vannak kutatók, akik Leonardo da Vinci, esetleg valamelyik tanítványa tervének tartják.

Albarello

A kelengyeládák fölötti, négy lenyűgöző kárpit pedig szintén kalandos történetű. Az eredetileg húsz darabosra tervezett sorozatot a névadó Medici-pápa, X. Leó rendelte meg Raffaellónál, a szövést pedig a brüsszeli Pieter van Aelst műhelyére bízta. Az eredeti darabok elvesztek ugyan, viszont a Gyermekek játéka sorozatot a szalaggal átkötött gyümölcsfüzér előtt játszadozó puttókkal a róluk készült rézmetszetek alapján a XVII. században újraszőtték.

Ennek a Rómában készült sorozatnak a négy példányát vásárolta meg magángyűjteményből az Iparművészeti Múzeum 1946-ban, így a New-York-i példány mellett az egyetlen fönnmaradt emléknek számítanak.

A kiállítás június 30-ig volt megtekinthető.  [A Medici kárpitok tárlata december 31-ig.]

Kapcsolódó cikkünk: Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)