Arcus Temporum VII – Pannonhalmi Összművészeti Fesztivál
2010.09.05.

A fesztivál augusztus 22-i, vasárnap esti bazilikabeli koncertjén ismét Beat Furrer és Sosztakovics művei szerepeltek a műsoron; a bécsi komponista két műve ezúttal a legautentikusabb előadásban: a szerző vezényletével, saját együttese, a Klangforum közreműködésével. MALINA JÁNOS BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

A Furrer-művek ezúttal keretezték, átkarolták a Sosztakovics-kompozíciókat, a forma másik szimmetriáját pedig az adta, hogy mindkét félidő hangszeres darabbal kezdődött, és vokális kompozícióval zárult. 

Ily módon a Sosztakovicstól elsőként elhangzó darab egy dalciklus volt, az 1967-ben keletkezett Hét románc Alekszandr Blok verseire, melyben a szopránénekesnőt hegedű, zongora és gordonka kíséri. Mármint így együtt csak az utolsó, hetedik dalban – az első hatban közülük csupán egy vagy kettő jut szóhoz közülük. A ciklus szólistája Szabóki Tünde volt, partnerei pedig Dóczi Áron (hegedű), Varga István (gordonka) és Csalog Gábor (zongora). 

Csalog Gábor
Csalog Gábor

Sosztakovics ugyanolyan kongeniális megzenésítője Blok költészetének, mint Kurtág az Ahmatováénak; ahogyan a két költő más poétikai eszközökkel jelenít meg két hasonlóképpen vigasztalan, viharos és tragikus világot, ugyanúgy ér el az orosz és a magyar mester egyaránt az expresszivitás legmagasabb csúcsaira más-más zenei nyelv alkalmazásával. A Galina Visnyevszkaja és Rosztropovics felkérése által ihletett – kísérő hangszerként eredetileg csupán a gordonkával számoló – sorozat hallatlan erővel és ökonómiával jeleníti meg Blok letaglózó képeit; az előadás pedig méltó volt a mű kvalitásaihoz. Szabókit interpretációját a szöveghez fűződő különlegesen intenzív kapcsolata határozta meg elsősorban; technikailag-zeneileg elsőrangú produkcióját ez tette élményszerűvé. A hangszeresek közül elsősorban Csalog kérlelhetetlen lényegre törése és Varga érzékenysége, hallatlanul széles hangi-kifejezési skálája ragadott meg. 

Az Ojsztrah számára 1968-ban komponált Hegedűszonáta Ágoston András és Csalog Gábor előadásában szólalt meg. Az enciklopédikusan sokrétű, szigorú és mégis nagyon személyes, az előadók elé rendkívüli feladatot állító szonátát félelmetes magabiztossággal és energiával játszotta a két művész; Ágoston esetében ehhez valami úgyszólván hátborzongató könnyedség is társult, a rendkívüli technikai nehézségek mintha egyáltalán nem léteztek volna számára, intonációja, artikulációja a legkomplexebb helyzetekben is hasítóan tiszta volt. Őserejű hegedülése ugyanakkor nem nélkülözte a pianók, a szordinált hangzások, a finom valőrök lírai megszólaltatásának képességét sem. 

Beat Furrer
Beat Furrer

A nyitó Furrer-mű, az 1998-as, egytételes Still ensemble-kompozíció: öt vonós és öt fúvós hangszerre, két játékos által megszólaltatott ütőhangszerekre és zongorára íródott. Mozdulatlanság és szenvtelenség – ezekkel a fogalmakkal jellemzi az ismertetőszöveg a darab alapvető diszpozícióját. Azt hiszem, így is van – ez azonban csak az „igazság” egyik, talán könnyebben megragadható része. Mert ami viszont történik benne, a számos expresszív mozzanat: villanás, szín, száguldás és kaparászás, lebegés és csilingelés, a leghatározottabban gördülékeny és organikus, figyelmünket pillanatnyi szünet nélkül lekötő zenei képződményt hoz létre; ki tudja, hogyan? Az állva haladó, haladva álló zenét, amely végül frappáns gesztussal merevedik végképpen állóvá, Furrer nagyon is hagyományos eszközökkel, az agogika segítségével súlyozva, és erős kohéziót, időbeli folyamatosságot létrehozva vezényelte. Ugyanakkor újra és újra megcsodáltuk a kis együttesből „kilicitált” színek gazdagságát – persze, hiszen az együttesét Furrer is Klangforumnak nevezi. 

A koncert csúcspontja és az egész fesztivál egyik legszebb-legizgalmasabb darabja a zárószámként előadott, 1999-es Furrer-mű, az Aria volt. A kompozíció egy szélsőséges szituációra épülő, talán egyszeri zenei elképzelés hallatlanul erőteljes megvalósítása. A szöveg egy társát elvesztő nő viaskodó, vádoló és pörlekedő monológja, hiszen a helyzet tragikumát az adja, hogy immár nincs kihez beszélnie. A beszéd tehát elveszti eredeti, kommunikációs funkcióját – s vajon erre van ítélve a beszéd zenébe foglalása is? A darab éppen ezt a kérdést fogalmazza meg rendkívül szuggesztíven, azt a feladatot bízva az énekesre egy teljes kompozíción át, hogy a beszéd és a meddő beszélni próbálás határmezsgyéjén bolyonjon, hol hallhatatlan szájmozgással, hol csupán zörejszerű hangzókat kibocsátva, hol azonosítható zenei hangokkal (általában hajmeresztő magasságban és hajmeresztő intonációs nehézségekkel), de folyamatos és érthető szöveg nélkül. A darab rendkívüli hatást gyakorol a hallgatóra; ehhez azonban olyan egészen elsőrendű énekes szükséges, amilyennek Angelika Luz bizonyult, s olyan kitűnő hangszeresek, mint az ismét Furrer által vezényelt, három vonósból, klarinétból, zongorából és ütőkből álló együttes.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bazilika, Pannonhalma,  Időpont:  2010. augusztus 22.
Megítélt támogatás: 8 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A fesztivál megrendezésére (2010)
További támogatás: 4 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)