Carl Sternheim: A bugyogó / Veszprémi Petőfi Színház, Vidor Fesztivál 2010
2010.09.05.

Van az úgy, hogy egy előadás az alkotók odaadása, a beléfeccölt munka s a közönség jóindulatú empátiája ellenére mégis tökéletesen hatástalan marad. Mint a veszprémiek produkciója a Vidor Fesztiválon. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Úgy tisztességes, ha a színi referens mindjárt az elején előre bocsátja: A bugyogó rossz előadás. Sőt, szerinte, nagyon rossz: üres, modoros. Pedig játszanak benne remek színészek és elhangzanak a darabban pompás mondatok.

Kőrösi Csaba, Dobra Mária és Terescsik Eszter
Kőrösi Csaba, Dobra Mária és Terescsik Eszter

A színes és rangos nyíregyházi mezőnyben bemutatott előadásról még azt sem merném megkockáztatni, hogy tehetségesen lenne tehetségtelen. Nem valamiféle kimunkált rendezői koncepció félresiklásának lehettünk ugyanis ezúttal tanúi: Valló Péter rendezése átgondolatlan, slampos, odakent munka. Fércmű a javából. Ugyanazokat a bosszantóan maníros epizódokat ismételgeti újra meg újra, főképp olyankor, ha látványosan elfedni próbálja a játék üresjáratait.

Példának okáért, mikor az egyik szereplő, a szerencsétlen páriának ábrázolt borbély, Mandelstam rendre szóba hozza Wagnert s az ő zenéjét, a rendező élénkzöld vagy vörös színbe borítja a színpadot, fölharsan a muzsika, a fodrászt adó Kőrösi Csaba heves karmesteri mozdulatokat imitál elszánt révületében, a pillanat kimerevedik, a nézőtér pedig csak bámul, hogy akkor most mit is akarnak éppen és sokadszor is a szájába rágni. De ugyanígy jár darabbeli főhősünk, a derék könyökvédős hivatalnok, Theobald úr is: a rivalda elejére parancsolva, alulról megvilágítva, vakító, fehér ellenfényben mondhatja el újra meg újra aktuális gondolatait és bölcselmeit életformájának előnyös vonatkozásairól. Apropó világítás: bár a színlap nem jelöl meg világítástervezőt, annyit talán célszerű megemlíteni, hogy a különféle erőteljes színekbe (úgymint méregzöld, bíborpiros, mélylila, satöbbi) úsztatott színpadképeket azonmód vakítóan fényes jelenetsorok követik; kapcsolgatják a fényszórókat, mint a villanylámpát. A világítás a rendezés fényjele.

Dobra Mária és Kőrösi Csaba
Dobra Mária és Kőrösi Csaba

Valló színpadán (a színteret is ő tervezte) valamiféle édes-bús, békebeli nosztalgia ironikusnak elképzelt víziója mozgatja a szereplőket; az eleven sorsok, a habzó, valódi élet hátrébb sorolódnak. Mikor a játék kezdetén a zárt szürke uniformisba öltöztetett korosodó szürke hivatalnok ebédlőasztalra döntve elfenekeli az ő kikapós és fiatalka feleségét (mert elveszítette az utcán az ominózus fehérneműjét), a tündéri Mariska popójának elnáspángolása jut eszembe Menzel halhatatlan Sörgyári capriccio-jából. Nosztalgiák, megfakult raszteres képek idéződhetnek, igen. Ám a nyers testi attrakció most nélkülözi az üde bájt, a játékosságot és kecsességet. Paradox módon még akkor is, ha a két játékos, a rigorózus, mafla férjet kitűnően formázó Szalma Tamás s a piruló asszonykát adó Dobra Mária hibátlanul oldják meg a szituáció kínálta feladatokat. Dobra Luiséje minden leüléskor óvatosan ereszkedik lejjebb és lejjebb, nemcsak a sajgó popsi fiziológiáját jeleníti meg leleményesen, hanem gesztikus poénokká transzponálja az ismétlődő mozdulatokat.

A sárga lécekkel szürke kazettákra osztott színfalakat magasba nyúló K und K-fotókkal rakták tele úgy, hogy a téglalapok közei ajtót, átjárást is képeznek. A nyárspolgár Theobald s a többi szereplők távoztukban-érkeztükben egy-egy pillanatra megállnak a szemközti résben, rálátást adva helyzetükre. S az egérszürke, vigyorgó ábrázatú csinovnyik egy ugyancsak dúsan színezett és turbózott jelenetben szalutálva masíroz el eszményképei portréi előtt. Mintha csak örömét lelné a rendező abban, hogy elferdítse, kifacsarja, karikírozza figurái lelkületét. Lehetne persze mindez a bigott nyárspolgáriság nagyszabású karikatúrája is, ám az elrajzolt, torz arcok ritkán válnak hús-vér alakok tartozékaivá. Kőrösi Csaba hibbant borbélya fejét furcsán félrebillentve tartja; maga a két lábon járó szerencsétlenség, lúzer a köbön. Nemcsak szánalomra méltóan elvakult és ostoba, de jószerével emberi mivoltából is kivetkezett mesebeli gnóm. Leegyszerűsödik ekként a dráma konfliktusszerkezete: ha az egyik szerelmi vetélytárs gügye fajankó, az álszent kispolgárnak s a rutinos hódító bérlőtársnak, Scarrannak (Gere Dénes Ákos) minden egyszerűvé válik.

Szala Tamás és Gere Dénes Ákos. A képek forrása: Vidor Fesztivál
Szala Tamás és Gere Dénes Ákos (A képek forrása: Vidor Fesztivál)

Sternheim nem különösképpen rétegezett szerkezetű és rafinált hatásmechanizmusú drámája többek között arról szól, hogy a jól begyakorolt szokásrendbe merevült mulya tisztviselő olyannyira elmerül a polgári élet mindennapos rutinjában s a kiadott szobákért kasszírozható jövedelem bűvöletében, hogy észre sem veszi ifjú felesége vágyait, epekedő szereleméhségét. Azt sem érzékeli, hogy az egyik (fiatal) szobaúr történetesen asszonykája szeretője. Gere Dénes Ákos kackiás bajszú albérlőként afféle snájdig bájgúnárt játszik, hivatásos udvarlót, aki minden szituációban megbízhatóan hozza a szerelmi csábító karaktervonásait. Pontosabban annak elnagyolt vázlatát, hisz az ő alakja is az elképzelt múltbeli aranykor képeiből rajzolódik elénk, s csak kevéssé megélt érzelmekből, indulatokból. Rutinosan gimnasztikáznak a háziasszonnyal asztal tetején vagy bárhol, bármely testhelyzetben, kalimpáló lábak meredeznek az ég felé a hangulatos életképekben. Mikor ruhaméretet vesznek a ház kikapós úrnőjéről, a körbeforgatások, méricskélések, érintések, tapogatások közepette a ficsúr egyszer csak leplezetlenül belemarkol Luise tomporába, kezét nyugtatva a bizsergető testrészen. Közben a szabónő, a szenvedélyes Gertrud (Terescsik Eszter) is akcióba lép, s imádott barátnőjére nyomul: a hosszúra nyújtott, aprólékosan abszolvált mintavétel kész érzéki bohózat.

A színészi játék ihletettebb pillanatai mentik valamelyest az ezer sebből vérző előadást. Két kidolgozott alakítást is láthatunk: Dobra Mária női vonzerejében pompázó butácska Luiséját és Szalma Tamás kissé elemelt, iróniába áztatott masszív Theobaldját. Dobra Mária, aki számos szép és fajsúlyos szerepet formált már meg Veszprémben az Édes Annától Egressy Balesetének fiatal lányáig, most is remekel. Csupa ideg minden érzéki mozdulata. Elhanyagolt hitvesként áhítozva piheg. Kipirultan lelkesedik. Megadóan szolgálja uracskáját (csizma lecibálása, papucs fölhúzása, asztal körüli sürgölődés), de minden tétova gesztusa perzselő vágyakról árulkodik. Aztán alig győzi hűtögetni magát. Ártatlan kicsapongó. Magnetikus erővel vonzza magához a férfiakat (meg a nőket is, mint láttuk a szabónő-barátnő esetében). Mindenkit, csak a szerencsétlen buta férjet nem, aki mindennel foglalatoskodik, csak viruló asszonykájával nem. Kisugárzása egyszerre éteri és érzéki. Szalma Tamás begyakorolt formákhoz és rutinhoz ragaszkodó délceg férje a nyárspolgáriság reflektáltan ironikus tükörképe. Nem lát, nem hall, csak működik, mint a gép. Konszolidált érzelemmentessége persze férfiúi hatalmi gőgöt és elvakultságot takar.

A darab címéül szolgáló intim ruhadarab természetszerűleg kalandos utat jár be az előadásban. Batisztból készült, vörös szalagokkal ékesített példányát úgy kapkodják, hajigálják, lobogtatják, mint valami szerelmi lobogót. S mire elhangzik a tüneményes mondat a játékban: „Öreg bárka nem bont selyemvitorlát” (fordító: Szántó Judit), már ki-ki ízlése és vérmérséklete szerint meditálhat az efféle dolgok metaforikus vagy valóságos természetéről.
Szerző:  Carl Sternheim,  Cím:  A bugyogó,  Fordította:  Szántó Judit,  Rendező:  Valló Péter,  Dramaturg:  Kovács Krisztina,  Díszlettervező:  Valló Péter,  Szcenikus:  Perlaki Róbert,  Jelmeztervező:  Zelenka Nóra,  Mozgás:  Gyöngyösi Tamás,  Szereplők:  Szalma Tamás,  Dobra Mária,  Terescsik Eszter,  Gere Dénes Ákos,  Kőrösi Csaba,  Baranyi Péter
Megítélt támogatás: 23 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Vidor Fesztivál 2010. évi programjainak megvalósítására (2010)