Baaria
2010.09.01.

Világháborúk, fasizmus, kommunizmus - a XX. századot meghatározó események hívószavait Guiseppe Tornatore precízen mondja fel új filmjében. Jó példát mutatva arra, hogy ’a történelmi viharok bemutatása egy kis közösségben élő családon keresztül’–recept önmagában kevés. VIZKELETI DÁNIEL KRITIKÁJA.

Giuseppe Tornatore vállát óriási teher nyomja, mióta második mozijával, a Cinema Paradisóval egy csapásra világhírűvé vált. Ha ma bárki az egykoron a világ élvonalába tartozó olasz film hogyléte felől érdeklődik, ő az egyetlen, akit ildomos megjegyezni. Mérsékelt túlértékeltségének oka nemcsak a hazai pálya gyenge színvonala: Tornatore az igazi kismester, aki a sokszor giccshatáron mozgó, könnyfakasztó filmjeivel egyszerre képes újra és újra bizonyítani a rangos fesztiválokon, és közben a nagyérdeműhöz szólni. A bűnügyi film műfajába tett, igen jól sikerült kirándulása után (Az ismeretlen, 2006), Baaria című opuszával visszatért kedvenc témájához – a gyerekkor emlékeinek mágikus realista bemutatásához –, de görcsös megfelelni akarása most minden eddiginél jobban meglátszik.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A dél-olaszországi kisváros, Baaria határát egyszer sem átlépve nyerünk betekintést a Torrenuováék kezdetben szegény életébe. Az első képsorokon a gyerek Cicco cigarettáért fut, s később ez a rohanás fogja jelképezni a család generációról generációra gyarapodó tagjainak életútját is. A fasizmus alatti mérhetetlen szegénységben az olvasás szenvedélye jelenti az egyetlen kapaszkodót a kecskepásztorkodással foglalkozó Cicco számára. Majd megidéződik a 30-as évek keserves anyagi körülmények közötti szenvedése, amikor immár Cicco fiának, Peppinónak kell apja foglalkozását űznie: a világháború pusztító borzalma, amikor a felfordulásban egy kis pénzre tesz szert a város széfjéből, majd az ismét felépülő városka lassan meginduló fejlődése, amikor az igazságtalanságokat látva beáll a kommunista pártba, majd összeházasodik szerelmével, Manninával. A néhány vonallal megrajzolt karakterek, a kötetlen, olykor csapongó elbeszélésmód és a néhol meseszerű cselekmény olyanná teszik a filmet, mintha egy kissé már szenilis nagypapa beszámolóját kellene hallgatnunk életének fontosnak tartott pillanatairól. A különböző csodás elemek így otthonosan szervesülnek a történelmi korrektségre törekedő részekkel: a mindent túlélő, pörgettyűbe zárt légy, a sziklaormok a kinccsel a föld mélyén és a vissza-visszatérő jósnő egy gazdag népmesei hagyomány folytatásai. 

A jelenetek laza füzérének ritmusát olyan sorsfordító események adják, amelyek világméretű folyamatok helyi leképezései: a harc a maffiával, majd a fasisztákkal, a háború utáni szegénységgel, a szabad választások idején a különböző politikai pártokkal. A gyorsan váltakozó történelmi epizódok tankönyvszagú hátteret nyújtanak csupán, komolyabb értelmezésükben a rendező nem igazít el. A cselekmény erősen önéletrajzi ihletettsége – Tornatore is egy kisváros szülötte, a filmbeli családnév feltűnően hasonlít a direktor vezetéknevére, és bizonyos jelenetek tényleg olyanok, mintha valaki emlékeiben kutakodnánk – egy ízig-vérig „így jöttem” első film benyomását kelti. Ha nem lenne a képi világ míves kidolgozottsága, akkor – a széttartó, csapongó cselekményvezetésnek köszönhetően – tényleg egy szárnyait most bontogató rendezőt sejthetnénk a háttérben. Ennio Morricone drámai hangfestésű zenéje sem segít ebben, általában a legrosszabbkor csendül fel. A fináléra már nehéz eldönteni, hogy egy kissé megfáradt művész ujjgyakorlatnak szánt blöffjét láttuk, vagy pedig egy annyira személyes történetet, amit csak annak kitalálója képes érteni és igazán élvezni.  
 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A mesei világ megidézésével párhuzamos – a Tornatorétól mondhatni megszokott módon – a mozi mitologizálása. Az öreg pásztorok meséihez hasonlóan a mozitermek történetei is a szomorú olasz valóságot ellenpontozzák. Emellett – a Cinema Paradisóban már látott módon – a nosztalgia szimbólumai. A múlt feletti bánatos merengés ebben az esetben teljesen jogos: mert nem a Baaria lesz az a film, amelynek köszönhetően a sötét vetítőtermek ismét nézőkkel telnek meg.
 
Cím:  Baaria,  Rendező, forgatókönyvíró:  Giuseppe Tornatore,  Zeneszerző:  Ennio Morricone,  Operatőr:  Enrico Lucidi,  Vágó:  Massimo Quaglia,  Producer:  Tarak Ben Ammar,  Marina Berlusconi,  Szereplők:  Gaetano Aronica,  Francesco Scianna,  Marco Iermano,  Margareth Made,  Giorgio Faletti,  Leo Gullotta,  Ángela Molina