Paul Krugman baloldali politikai kommentátor, az amerikai progresszív gondolkodás élharcosa, foglalkozása szerint Nobel-díjas közgazdász és egyetemi tanár a Princeton Egyetemen, de az elmúlt tíz évben leginkább a The New York Times kolumnistájaként hallhattunk róla. Könyvében bemutatja az Egyesült Államok elmúlt száz évének gazdaságpolitikáját, hogy erre építve egy új reformkor szükségessége mellett kardoskodhasson. Egy erős kormányzat mellett száll síkra, amely kiterjeszti a szociális hálót a társadalom egészére és biztosítja az univerzális egészségbiztosítást. Ugyanis úgy véli, a növekvő egyenlőtlenség összeegyeztethetetlen a demokrácia eszméjével, és mostanra az amerikai lakosság többsége is vevő lett arra, hogy a politika továbbvigye azt, amit Franklin D. Roosevelt elnök a New Deal programmal elkezdett.
Krugman a címben rájátszik Barry Goldwater egykori republikánus elnökjelölt könyvére. A Mr. Konzervatívnak gúnyolt jelölt 1964-ben csúfos vereséget szenvedett Lyndon B. Johnsonnal szemben, az akkoriban írott The Conscience of a Conservative (A konzervatív lelkiismeret) viszont hosszú távon meghatározta a párt gondolkodását, és ezzel megágyazott a nyolcvanas évek Reagan-i politikájának. A Goldwatert jelölő konzervatív mozgalom radikális kisebbségből Ronald Reagan hatalomra kerülésével a párt legfontosabb ideológiai támaszává vált, és ezzel egy új korszakot nyitott az Egyesült Államok történetében.
Krugman 1953-ben született, bevallása szerint egy olyan időszakban, amikor Amerika a középosztály társadalma volt. A kormányzat felszámolta a második világháború előtti egyenlőtlenségeket, így a többség jó anyagi háttérrel rendelkezett, kevesek voltak kifejezetten szegények, és még kevesebben nagyon gazdagok. Ezért lehetett a lakosságban jelen a közösségérzet, és uralkodhatott a politikában kétpárti konszenzus, amely segített évtizedeken keresztül fenntartani ezt az állapotot.
A nyolcvanas évekre viszont újra megnőtt az egyenlőtlenség, polarizálódni kezdett a politika. Ennek okát Krugman abban látja, hogy a konzervatív mozgalom, és vele együtt a párt egésze, elkötelezte magát a feltörekvő elit érdekeinek kiszolgálása mellett. A párt ekkorra már „kutyasíp politikát” folytatott, azaz úgy fogalmazta meg a mondandóját, hogy azok, akik megbotránkozhatnak rajta, lehetőleg ne értsék meg, miről van szó. Erre hozza fel példaként, hogy „Ronald Reagan úgy tudott szimpátiát kelteni a rasszizmus iránt, hogy soha egy nyíltan rasszista mondat nem hagyta el a száját.” Meglovagolta a kommunizmus miatti paranoiát és kihasználta a fehérek ellenérzéseit az emberi jogi mozgalmakkal szemben. Ehhez elég volt pár utalás azokra a rétegekre, akik a segélyeknek hála határtalan jólétben élnek, és csupán azért fekszenek le este éhesen, mert fogyókúráznak.
A republikánusok „romlottságát” néhol erősen demagóg kirohanásokkal próbálja még nyilvánvalóbbá tenni az olvasók számára. Hangsúlyozza, hogy a „konzervatív mozgalom fő ragasztóanyaga a pénz, amelyet jórészt egy maroknyi szupergazdag személy és néhány nagyvállalat biztosít.” Ezzel szemben a demokraták mögött nem áll senki (még Soros György sem): „a progresszívok körében nem létezik a támogatók által megkövetelt, uniformizált véleményazonosság vagy a konzervatív mozgalmárok hűségesküjéhez hasonló fogadalom.” A demokraták összetartó ereje nem más, mint az „önmagukról alkotott közös kép.” Számukra nagyon fontosak „az intézmények, a normák és a politikai környezet”, míg a konzervatívoknak nem jelent problémát, ha a hatalmon lévők egyes célok érdekében átlépnek a jogállami kereteken.
Ennek velejárója, hogy a huszadik század Amerikájában (is) nehezen értelmezhetők a hagyományos politikai kategóriák. „Liberálisnak lenni bizonyos értelemben azt jelenti, hogy konzervatívok vagyunk, amennyiben szeretnénk újra elérni a középosztály társadalmát.” A nagy kiegyenlítődés korszaka egy mesterséges képződmény volt, amelyet a kormány intézkedései hoztak létre pár év leforgása alatt. Éppen ezért tartja fontosnak, hogy az állam újból közbelépjen, és hosszabb ideig félreállítsa a piac láthatatlan erőit.
Egyik fő megállapítása, hogy a faji kérdésnek egyre kisebb szerepe van az amerikai politikában, de annyira mégsem szorult háttérbe, hogy Barack Obama a gazdasági rendszer kudarcáról előadott beszéde nélkül maga mögé tudta volna állítani a szavazók többségét. Másrészt kiemeli, hogy a középosztály társadalma jórészt a kétpárti konszenzus miatt tudott működni, de a jelen helyzetben nincs értelme ilyenre várni, hanem határozottan állást kell foglalni egy párt, méghozzá a demokraták mellett. Ez a pártosság kell ahhoz, hogy visszatérjen a társadalmi felelősségvállalás, ami révén „előbb-utóbb két, racionálisan gondolkodó, tisztességes párt áll majd szemben egymással.”
Krugman könyve bevallottan elfogult, ennek ellenére érdekes iromány, amely talán épp pártossága révén képes a komplex és száraz gazdasági adatokat olvasmányos stílusban visszaadni. A magyar fordítás viszont nagyon hanyag. Gyakoriak a figyelmetlenségek és elgépelések, amelyeket könnyen ki lehetett volna szűrni, ha a lektori munka javát nem a szövegszerkesztőre hagyják. Míg a számítógép elsiklik afelett, hogy Barry Goldwater élettörténetének ecsetelésekor az említett személy neve rejtélyes módon pár sor erejéig Goldman-re változik, az olvasót egy ilyen hiba kifejezetten idegesíti.