A rövid, egyrészes hangversenyre augusztus 19-én került sor a sárospataki várban található, Múzsák Temploma elnevezésű kiállítóteremben. Mi tagadás, a terem kongó akusztikája nem különösebben kedvező a zongorahang tömegének befogadására, s maga a hangszer sem volt elsőrangú koncertzongora. Ám, mint azt két évvel ezelőtt a Magyar Zongorás Trió és azon belül Szentpéteri Gabriella már oly meggyőzően bebizonyította, igazán rangos művész feledtetni tudja a helyszín hendikepjeit. Ez a trouvaille Tihanyi Zsuzsannának is csaknem ugyanúgy sikerült; öröm volt hallani, hogy a fiatal művésznő, akiről a zongoraverseny óta pozitív emlékeket őriztem, tökéletesen igazolta az akkori benyomásokat, sőt – szabadon választott, önálló műsorában – még nyilvánvalóbbá tette szuverenitását és megnyilatkozásának biztonságát. 

Tihanyi Zsuzsanna

Már az igen rokonszenves volt, hogy Tihanyi Zsuzsa nem a könnyebbik vagy a hálásabbik végéről fogta meg a dolgot. Nyáresti koncertje összeállításakor sem a könnyű andalítás, sem pedig az üres virtuozitás csábításának nem engedett: három nagy zeneszerző egy-egy remekművét játszotta, három – rendkívül különböző – fantáziát, amelyek mellesleg rendkívül nehezek is. 

Igaz ez a nyitó Haydn-darabra, a C-dúr fantáziára is, amely a későbbi darabokhoz viszonyítva technikailag kevésbé megerőltető, ezzel szemben élő és szuggesztív előadásához maximális kontroll, jelenlét és koncentráció szükséges, hiszen Haydnnál – mint tudjuk – mindig „történik valami”. Nos, Tihanyi ugyancsak jelen volt, agogikailag mesterien „karbantartotta” a darabot, játéka mindvégig izgalmasnak, pezsgőnek bizonyult, s külön élveztük energikus, mégis durvaság nélküli „rossz” akcentusait. 

Chopin polonéz-fantáziájának szólózongora-változata méltó folytatása volt a Haydn-darabnak. Előadása világosan felépített benyomást keltett, s ismét feltűnt az idővel való nagyvonalú, kapkodás nélküli gazdálkodása. Differenciált hangszínei és billentésmódjai egy erre a kompozícióra tartogatott, valóban chopini lágy és pasztellszínű hangzásba illeszkedtek, s játékában egyeztetni tudta a fegyelmet a lírával és érzelmességgel, a nagy kantilénákkal. Tihanyi rendkívül rokonszenves vonása a külsődlegesség elutasítása, ő ökonomikus és visszafogott módon is szuggesztíven tud hatni a hallgatóra, mint éppen a Chopin-darab pompás végső fokozásában. 

Robert Schumann

Schumann C-dúr fantáziája a maga többtételességével, terjedelmével tulajdonképpen csak névleg tartozik az első két darabéval azonos műfajhoz. Lényegében hatalmas romantikus szonáta, amelynek három tétele külön-külön is fantáziaszerűen lazítja fel a nagy vonalakban kivehető klasszikus formákat. A hatalmas és sokrétű műről gazdag és élményszerű képet kaptunk Tihanyi Zsuzsanna tolmácsolásában, mely élt, lélegzett, kaleidoszkópszerűen változott, és telve volt rugalmassággal. Nem hiányzott előadásából a szükséges fizikai erő sem, s bár az olyan hatalmas tetőpontok megszólaltatásában, mint a 2. tétel „diadalív”-zenéje, volt valami filigrán jelleg, az egész mű öszefüggésében, arányait tekintve, mégis abszolút meggyőzően és kellő monumentalitással hatott. Ha a legnehezebb részleteknél kisebb technikai bakik becsúsztak, ez csupán azért tűnhetett fel, mert a koncert legnagyobb része technikailag is abszolút magabiztos volt. A 3. rész hozta a legátszellemültebben daloló pillanatokat, szépségesek voltak a Chopin-allúziók, s a darab megkapó lezárása méltóan zárta le a hangversenyt. Ráadásként azután Tihanyi Zsuzsanna Schumann 3. Fantasiestückjének remek pillanatképével is megajándékozott bennünket.