Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KOCSIS ÚJABB CSODÁI

Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára – Divertimento – Magyar képek / Bartók Új Sorozat
2010. aug. 30.
Amire régen vártunk, most meglett: Bartók legnagyobb szabású zenekari műveinek Kocsis Zoltán által irányított felvétele. És érdekes módon nem is annyira az evidensen egyetemesebb jelentőségű mű, a Zene.., mint a Divertimento előadása hat revelációként. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Ha ógörögösen képzeljük a dolgot, azt mondhatnók: a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára a nagy tragédia, amelyhez a két évvel később komponált Divertimento amolyan szatírjátékként társul – ám hogy ez eszébe jusson a recenzensnek, ahhoz éppen ez a felvétel kellett. Hogy a két mű között nem pusztán a megrendelő személye és zenekara (Paul Sacher és a Bázeli Kamarazenekar) alkot kapcsot, az eddig is nyilvánvaló volt. De Kocsis Zoltán és nagyszerű zenekara most még mélyebb összefüggéseket tárt fel, még jobban rávilágított arra, hogy a Divertimento csak a szűklátókörűek számára jelenthet amolyan pihenőt, némi megalkuvást a radikális teremtés közepette. Ami persze nem jelenti azt, hogy az új előadás ne tartaná meg a vonószenekari darab divertissement-jellegét, könnyedségét. De ami más előadásokban olykor egészen könnyű zenének hatott, az most Hermészként, szárnyas saruban közlekedő isteni kecsesség. 

HSACD 32510Mindenekelőtt az első tétel ilyen. Már eddig is megcsodálhattuk Kocsisnak azt a szinte ijesztő képességét, hogy hallatlan arányérzékkel teremt egységet, egyensúlyt a giusto és a rubato játékmód között. A ritmika billeg, nem mindig egyenletesen lélegzik, de soha nem borul fel, és a szabad ütemezés alatt mindvégig érezni az alapritmus megfellebbezhetetlen lüktetését. Amikor még tánc a tánc, valamiféle társasági esemény egyik eleme, de – akár a kései Beethoven scherzo-tételei – már hajlik arra, hogy haláltánccá, vagy legalábbis amolyan Mefisztó-keringővé alakuljon. A főtéma hihetetlen üdeséggel, korcsolyán sikló káprázatként libben elő, ám az anyagtalan tündérkedést nem a henye játék, hanem éppenséggel a hallatlan pontosság, a frazírozás plaszticitása, a vonásnemek egysége hozza létre, az erős, de soha nem erőszakos vagy túlzottan kontrasztos dinamikai váltások, a legato és a non legato játék közötti leheletvékony sáv, a vibrátós és valahogy mégis vibrató nélküli játékmód. Mindettől egészen tavaszias hangulat keletkezik, amelyet még fokoz a melléktéma kicsit ironikusra vett, némileg idézőjelbe tett interpretációja.

Hogy milyen fantasztikus elemzés áll az efféle egyszerűség és magától értetődő megszólalás mögött, azt az úgynevezett kidolgozási rész bizonyíthatja a legékesebben. Nincs olyan eldugott ütem, állás, hang és akkord, amely ne kötődne szorosan az előzményekhez, amely ne lenne szerves: elolvadás, hetykeség, dac, szemsarokban megbúvó könnycsepp, útnak eredő, de az utolsó pillanatban visszalépő, önmagát visszafogó kétségbeesés – minden a fő gondolatból bomlik ki a lehető legnagyobb természetességgel. Hogy a búskomorság és a szinte tagolatlan panasz, vagy üvöltés is megbúvik a látszólag igénytelen fő- és melléktémában, azt a mű eddigi előadásiból talán még soha nem lehetett ilyen tapinthatóan kihallani.  

Ilyen előzmények után, a második tétel nagy siratója annál természetesebben szólalhat meg. Most nem érezzük, amit máskor már nem egyszer észlelhettünk, hogy ez a tétel kissé elkülönül az előzményektől, és ekként talán némileg erőltetett, „rápakolt” módon zengeti fel a csillapíthatatlan zokogás hangját. Mert Kocsis és a Nemzeti Filharmonikusok előadásában nemcsak az első tételből következik a második, hanem fordítva is: a második tétel most megőrzi („megszüntetve-megőrzi”, ahogy Hegel mondaná) az első (és persze a harmadik) táncos jellegét: a riasztó felkiáltások, a nyüszítések, a suttogások-sikolyok elveszítik a más interpretációkban olykor bántóan vagy legalább is zavaróan vadromantikus hatásukat; a szívszakadás organikusan következik az első tétel lebegéséből. Mintha ugyanannak a zenei anyagnak (és érzületi világnak) egy másik, az idillt tagadó lehetőségét hallanánk most.

Nincs ez másként a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestára előadásában sem. Az egyetemesség, a világ anyagtalan zengése (első tétel), József Attilát idézve, a „molekulák összekoccanása” (harmadik tétel) és a kisebb igényű, némileg „magyaros” táncosság, (második és negyedik tétel) most tökéletesen egységbe forr – ami persze ez esetben könnyebben megvalósítható, hiszen a mű köztudottan egyetlen hangsorból és annak különféle transzformációiból épül fel.

A hatás talán legfőbb titka, hogy Kocsis radikálisan szakított a nagy mű romantikus előadási hagyományával, amelyet nemcsak Karajan, hanem még Solti vagy Reiner Frigyes csodálatos felvételein is észlelhetünk. Az első tételt objektívabb intonációval aligha lehetne megszólaltatni, ráadásul a megszokottnál jóval gyorsabb tempó is kijózanítóan hat. A nagy sirató, a harmadik tétel most egyértelmű párja a Divertimento Molto adagio” tételének, ráadásul a főtémát már-már cigányos hetykeséggel játszatja Kocsis, ami ismét megerősíti a táncos intonációt.  És hogy ez a „pimaszság” nem mond ellent a tétel riasztó depressziójának, az az (előadó)művészet nagy csodáinak és megfejthetetlen titkainak egyike. A finálé szédítő tempóban rohan a végkifejletbe, úgy ahogy kell, de a hejehuja most sem olyan egyértelmű, mint megszoktuk, a diadalba némi keserű íz is vegyül. 

Mindezek után már nem is csodálkozunk, hogy az erős joggal igénytelenebb alkotásként elkönyvelt életkép-sorozat, a Magyar képek zenekarra (1931) ezen a lemezen jóval több régi zongoradarabok alkalmi célú megzenésítésénél. Amikor a harmadik tétel, a „Melódia” középrészének csodálatos hangköltészetét halljuk, azonnal bevillan a Kékszakállú néhány idevágó helye, a „Kicsit ázottan” elnevezésű szakaszban pedig belehalljuk nemcsak a fából faragott bábú idétlen bicegését, de még a Mandarin öregurának botladozását is. Kocsis Zoltán tökéletes egységben látja és tolmácsolja a legnagyobb magyar zeneszerző életművét: példátlan előadóművészi diadal, a Bartók-interpretáció hallatlan erejű megújítása.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek