… ÉS A VÉGÉN JÓT NEVET

Majoros Ági és Bor Judit Tükör című darabja számomra a mintapéldája annak, hogy mi történik akkor, amikor a bábos túlságosan is a komolyságnak rendeli alá a játékot, magát a játékosságot tüntetve el így. Már a szövegválasztásuk is arra engedett következtetni (Pilinszky Kalandozások a tükörben című meséjét dolgozták föl), hogy itt bizony valami nagyon súlyos mondandóval szembesülhet a néző, és valóban, az egyéb Pilinszky-szövegekkel is tűzdelt előadás után a nézőnek (nekem) inkább sírhatnékja támadt, látván a létünk elviselhetetlen súlyosságáról szóló példázatot. A darab során egy teljesen lecsupaszított és reménytelenül magányos fabáb útját követhetjük végig Tükörországon, míg csak meg nem menti a király leányának (ugyancsak csupasz, bár a frizurája miatt némileg Barbie-babára hajazó fabáb) életét, hogy aztán a két csupasz fabáb visszasüppedjen az ugyanúgy reménytelen, bár immáron páros magányba. A két bábos előadás után nem jött ki meghajolni: talán azt sugallva, hogy mindez nem játék, hanem maga a komor és megfellebbezhetetlen valóság?

 

A Morgenstern verseiből szerkesztett Bitódalok című előadás (Budapest Bábszínház) szürreális látomásként fogalmazta meg játék és komolyság, illúzió és valóság szélsőségeit (kritikánkat az előadásról itt olvashatják -  szerk.). A színpadra bezuhanó három, ember nagyságú és hátborzongatóan valósághű akasztott, hullát imitáló bábu már önmagában is ironizálja a bábjátékot, hiszen a báb (mármint a marionett) tulajdonképpen akasztott „ember”, aki egy felsőbb hatalom önkényének engedelmeskedik, mert csakis így kelhet életre. A három színész mint a három „első mozgató” a morbiditásig vissza is él hatalmával: a játszók darabjaira szedik a bábokat, és mindenféle „kezes-lábas” szörnyekké rakják őket össze. (Nyilván a Gólem- és a Frankenstein-típusú történeteket is bevonva a bábozás filozófiájába.) Azonban a mozgatók lassan maguk is függésbe kerülnek a báboktól, illúzió és valóság egyre jobban összemosódik, egészen a csúcspontig, ami egy nekrofil orgia lesz. Végül az akasztott női báb (és női mozgatója) bábcsecsemőt szül, majd magát a csecsemőt is felakasztják. Ez volt az az előadás, mely a bábnak és mozgatójának a viszonyát a kölcsönös függésben (ki ad életet kinek?) mutatta fel úgy, hogy közben általában a játék és identitás kérdéseit feszegette az élet és halál határainak folytonos megsértésével.

 

A Stúdió „K” Színház Vakkacsa tojások című előadása a bábjátéknak azt a középkori (?) vásári hagyományát idézte meg, amely valószínűsíthetően a minden komolyságot felforgató és kinevető (bahtyini értelemben használt) karneváli világlátásban gyökerezik (kritikánk az előadásról itt olvasható - a szerk.). Ennek lényege a komoly kultúra parodisztikus kiforgatásában van, mégpedig mindig a testiség groteszk látásmódján keresztül. A Zalán Tibor szövegét feldolgozó bemutató végigveszi azokat a (kötelező olvasmányokként ismert) kanonikus drámákat Szophoklész Antigonéjától kezdve Shakespeare Othellóján és Molière Tartuffe-jén át Csehovig és Ibsenig, amelyek részét képezik az általános műveltségnek. Csakhogy minden esetben úgy mutatja be a történeteket, ahogyan azokat – gyanúm szerint gimnazisták túlfűtött fantáziájának megfelelően – a testi lent „alulnézetéből” látni lehet. Ennek eredményeként durván erotikus, pornográf sztorivá válnak az alaptörténetek, mintegy felfedve a szereplők lehetséges rejtett motivációit. Végre egy előadás, amelyen nevetni lehetett, bár idővel egysíkúvá vált a pornográfiára kihegyezett paródia. 

 

Sajátos értelmezésben láthatta a közönség a János vitézt a szombathelyi Mesebolt Bábszínház előadásában. A produkcióban a báb-ember arány úgy egyenlítődött ki, hogy a színészek időnként maszkot húztak, a mindvégig álarcban játszó párkák mellett. A történet egyes epizódjait, például a csatajelenetet ’színház a színházban’ megoldással mutatták be. A fikció szerint az 52 éves János vitéz keresi a talán haldokló (?) Iluskát. Közben bár a megszokott Petőfi-szöveget használták, ugyanakkor a János vitéz hazatérése és Iluska halála utáni újabb bolyongást nem adták elő, hanem valamiféle alvilágjárással (?), halállal (?), pokoljárással (?) helyettesítették. Ezzel a záró kép rózsával körülfuttatott biedermeier idillje is átértelmeződött, hiszen csakis ironikus értelmezésre adott lehetőséget. 

 

A humán elem túlreprezentálása leginkább a zalaegerszegi Griff Bábszínház Ibusárjában volt tetten érhető. A sík bábok kizárólag az operett-betét előadásában vettek részt, ami ugyan egyrészt jó ötlet, másrészt viszont az előadás így inkább tűnt hagyományos színházi produkciónak, némi bábos beütéssel. Érdekes előadással mutatkozott be a veszprémi Kabóca Bábszínház. Arany-balladákból összeállított produkciójukban (Kél egy-egy árnyék) a bábok tökéletesen bábúvá degradálódtak, miközben a színészek futurisztikus Harlekin-figurákként (?) adták elő a szövegeket. Az előadás legfőbb érdekessége az volt, hogy Arany balladáinak azt a regiszterét (különösen a bűnös női alakokon keresztül) sikerült megragadniuk, amely ma is élővé teszi a műveket.