A Hang – ahogy néha az idén márciusban hatvanat betöltött előadót nevezik – mindig szerény, sőt alázatos, pedig a világon szinte bárhol lép fel, rajongótábor fogadja. Jelképes meghajlása, a homlokához keresztbe tett mikrofonnal is ezt jelzi: én csak énekelek, és hálás vagyok, ha végighallgattok és tetszik nektek. Zenepedagógusnak sem utolsó, hiszen attitűdjében az is benne van: csináljuk közösen, ti is tudtok énekelni. Az, hogy Bobby McFerrin hármas- és négyeshangzatok elképesztő tempójú (és megingathatatlan ritmikájú) felbontásával négy oktávon át hátborzongatóan, hihetetlenül tisztán énekel, nem újdonság. Az sem, hogy a kezével a mellén a ritmust ütve, vagy levegővétel közben, azután a nyakához támasztott mikrofonnal két hangon egyszerre énekelve hogyan újította meg a műfajt. Utánzója ugyan akad, de a legtöbb énekes a technikai bravúrok közül jó, ha egyet el tud sajátítani. McFerrinnek nem csak a személyisége, de a technikája is alázatos. (Ellenpéldaként egy 25 éve feltűnt, világraszóló csodaként reklámozott amerikai gitáros jut eszembe, akinek technikai újításra ugyan futotta, de zenei elképzelése hozzá nem sok volt, így ki is kopott a köztudatból.) McFerrin az énekhang közösségteremtő erejében bízik, nem a trükkökben. Négy oktávos hangterjedelmét arra használja, hogy a két, három vagy négy szólamot gyors egymásutánban leénekelje: ezek a dolog jellegének, vagyis a hang terjedésének megfelelően a hallgató fülében, de legalábbis agyában összeérnek, s az illúzió teljessé válik.
 Bobby McFerrin |
McFerrinnek nincs különösebben nagy repertoárja ahhoz képest, hogy hány éve ad kíséret nélküli énekes koncerteket. Ezek a darabok az ő előadásában elég sokáig megunhatatlanok, mert ő elsősorban improvizáló művész, azonnal eldobja a betanultat, ha arra sarkallja a pillanat. Ezért is található legtöbb CD-je a jazz címke alatt. (Pesten a második számba rögtön beépítette a felhangzó gyereksírásra reagáló falzett tirádát.) Mégis valamivel pontosabb őt a world music gyűjtőfogalom körébe helyezni, mert saját dalai és saját hangszerelései – szóval a magának „előre” komponált elemek, amelyek megléte nélkül nem tudna több szólamot ilyen gyors váltásokkal, negyeden belül is ugrálva köztük elénekelni – ehhez a harmónia- és stíluskészlethez állnak a legközelebb. Popzenei és egyéb szerzeményei világosan afro-karibi ihletésű előadóvá avatják, ez az a zenei anyanyelv, amelyen bármilyen más zenei szövetből származó témát meg tud szólaltatni, különösebb előkészítés nélkül. És akkor még említsük meg számottevő karmesteri tevékenységét is, hogy végképp belássuk: műfajtalan muzsikusról van szó.
Az improvizáló jelleghez és a műfajtalansághoz konvergáló alapeszme, az univerzalitás áll új lemeze középpontjában. Hét év után Roger Treece producer készített új Bobby McFerrin-lemezt, felhasználva az énekes számtalan elszórt felvételét, ötven további énekes közreműködésével. Az album címe, VOCAbuLarieS, arra utal, hogy körülbelül ugyanennyi nyelven szólalnak meg ezek a szinte kizárólag a capella darabok. McFerrin turnéjának mostani szakaszában hol „csak” szóló, hol lemezbemutató koncertek szerepeltek, de mindenhol az új lemez szól a kapunyitás után, és a helyszínről hívnak vendégeket.
A budapesti koncert előtt érkezett a hír, hogy az előző napi, debreceni koncerten a ráadást már csak szóban adta elő, csak beszélgetett a közönséggel, annyira kifáradt a hangja a kétórás koncert végére. Bár óvatosan bánt hangjának erejével, nem ő lett volna, ha egész technikai arzenáljának felvonultatásával nem adott volna teljes erődobással Pesten is két órás műsort.
A pesti koncert fél órás első ciklusában egy-két saját szerzeménye mellett szerepelt a Honeysuckle Rose és a Going Home to Chicago, melyeknek lényege a már említett többszólamú, vokálegyüttes illúzió, de mindegyik pompás miniatűr hangulatot is festett eközben.
 Szőke Nikoletta és Bobby McFerrin. Fotó: Sándor Katalin |
A második ciklus elején már megénekeltette a közönséget, egy kétszólamú esztámra improvizálva. A par excellence duettező művésznek is nevezhető McFerrin még egy felelgetőssel emlékeztetett blues zenei gyökereire. Talán legnagyobb érdeklődés a három magyar énekesnő, Kolonits Klára, Szvorák Katalin és Szőke Nikoletta fellépését előzte meg. Kolonits áriája szép arpeggio-kíséretet kapott az énekestől. McFerrin stílusérzékét dicséri, hogy ezután előbb egy táncos kedvű valakit kért a közönségből a színpadra, aki az ő énekére mozogva improvizált – a francia hölgy kitett magáért, és nagy tapsot kapott -, majd az élő pentaton xilofon jött. Ebben McFerrin a színpadon – mintha a xilofon lemezein vagy a zongora billentyűin – ugrálva vezeti a közönségkórus dallamát, és még imprózik is erre az alapra. A klasszikus parádét Strauss, Bach, Ravel potpourri darabjaiból a közönség további megénekeltetésével folytatta, a Gounod/Bach-féle Ave Mariával téve fel erre a részre a koronát.
Szvorák ezt követően felhangzó túlméretezett népdalcsokra sajnos hiába volt színpompás, nem volt alkalmas arra, hogy igazi duettet hozzon létre McFerrinnel. Míg Kolonits esetében inkább McFerrin volt „kevésbé rajta a szeren”, bár így is nagyszerűen kísért, Szvorák részéről nyilván félreértés történt. Egy-két népdalt sok versszakkal rögtön le tudott volna kísérni McFerrin, aki persze a Zöld erdőben sétál egy madárt vagy a dudanótákat azonnal „levette” harmóniailag. (Az itt már teljesen mindegy volt, hogy terveztek-e egyáltalán próbát, s hogy mi volt előre megbeszélve.) Így viszont csak vergődött a hirtelen váltásokban.
Ezután azonnal hívta McFerrin harmadik magyar vendégét. Szőke Niki bele is kezdett a Centerpiece-be, Harry Edison és Jon Hendricks (utóbbi McFerrin egyik felfedezője) sztenderdjébe, és igazi, élvezetes együttmuzsikálás lett a jazz örökzöldből. Niki jókor is adta át a szólózás után a prímet vendéglátójának, fergeteges tapsot aratva. Tényleg a koncert középső virágdísze lett ebből.
Az énekes a második óra derekán sem fáradt, egyedül tovább szórakoztatva és énekeltetve is a közönséget. Itt előjöttek repertoárjának olyan korábbi darabjai – friss és meggyőző előadásban -, mint a Blackbird és a rettentő mélységgel ellátott Over the Rainbow. Az első ráadásban újabb magyar énekesek is szerepet kaptak, a második ráadásban az énekes kijött a széksorok közé – reflektort is csak egyszer kért, ekkor is a közönségre. A pesti koncert megmutatott valamit abból, amiért ma már nem csak varázslónak (Medicine Man), hanem a mágusok nagymesterének lehet nevezni McFerrint. Dúdolgatva, énekeltetve, a capella, csak a legszükségesebb néhány szóra hagyatkozva összekovácsolta az amorf tömeget, és rengeteg optimizmust, sőt hitet adott az éneklés erejében és erejével.