Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÁD ÉS FÁSULT

Ámosz Oz: Rímek életre, halálra
2010. aug. 23.
Az 1939-ben Jeruzsálemben született szerző nyilatkozata szerint nem várja ölbe tett kézzel a Nobel-díjat. Legújabb munkája ennek jegyében éppen olyan, amilyennek egy sikeres regénynek lennie kell: felületes, de nem felszínes, okoskodó, de nem mélyenszántó. Limonádé. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Mesésen kiegyenlített posztmodern idők! Ma minden elmegy, és nem vagyunk abban a helyzetben, mint nem is oly régen, amikor senkiben sem merült fel, hogy Charles Paul de Kock és Gustave Flaubert egy lapon lenne említhető, bár kétségtelenül kortársak voltak. Ámosz Oz új regényének szellemi horizontja nem sokkal tágasabb, mint bulvár-szemetet író kortársaié, és mégis. Az ő műve nagy irodalomként tartatik számon, noha csak profi locsogás. Olyan, amilyennek ma lennie kell. Comme il faut. 

Megint egyszer egy bizonyos Szerző a főszereplő, vagyis ismét írói önábrázolást olvashatunk. Megint eltéved a Szerző „képzeletbeli” regényalakjai között, megint nem tudni, hol húzódnak a teremtett és a megteremtésre váró világ, azaz a „valóság” határai. Megint hallunk erről néhány magvasnak vélt megállapítást. És megint elölről.

Mindezt a katyvaszt már sokan megírták, a legötletesebben, legfrissebben talán Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című kísérleti prózájában.  Azóta eltelt legalább harminc év. Az önreflexiós próza területén azonban nem sok történt, a Szerző továbbra is magának vindikálja a jogot, hogy csak ő bírjon hősei hőse lenni – legfeljebb a Calvino-féle kedves öniróniánál jóval önelégültebben, noha látszólag önostorozó, kissé szégyenkező alapérzülettel. Amikor egyik kitalált hősnőjével ágyában szexuálisan kisebb csődöt mond, Oz Szerzője kijelenti: „Azzal vigasztalja magát mégis néma büszkeséggel, hogy legalább Ráhelt sikerült válogatott gyönyörökkel megajándékoznia, a nyögések széles skáláját csalva elő közben belőle. Ám rögtön szégyenkezni kezd e miatt az öntelt vigasz miatt is.” És már jön is az úgynevezett posztmodern narráció egyik örök kibúvója: „Bár azt mondhatná neki, figyelj, Ráhel, ne legyél szomorú, hisz minden szereplő ebben a könyvben maga a szerző: Riki, Charlie, Lucy, Leon, Obadia, Juval, Jerucham, ők mind maga a szerző, és mindaz, ami velük történik, valójában vele történik csak, és te, Ráhel, te is csak az én képzeletem terméke vagy, és mindaz, ami most veled és velem történik, valójában csakis velem történik egyedül.” 

Ez minden további (és korábbi) megfontolás alól felmentést ad az írónak (közben pedig szabad kezet ad az olvasónak is az értelmezésekre), valamint megteremti a lehetőségét annak, hogy megteremtse a lehetőségeket magára az elbeszélésre, annak végtelenül variálható esélyeire, miközben a tétet („mi a bánat is akar lenni ez az egész?!”) folyamatosan lebegteti. Amely ekként a semmibe foszlik voltaképpen. Így aztán kellemesen önironikus és a könyv egyik jobb szakasza, amikor a Szerző kigúnyolja egy Bar-Orian nevű „képzeletbeli”(?) irodalomtudósnak róla szóló egyik passzusát: „Bar-Orian közeledik előadása csúcspontjához, amikor is a művet csapdaként, hermetikusan lezárt, ajtók és ablakok nélküli tükörszobaként mutatja majd be.” Ilyen könyvecske a Rímek életre, halálra.

Az alaphelyzet egyszerű: egy író-olvasó találkozón vagyunk Tel-Avivban, feltehetően a nyolcvanas évek elején, amikor is a Szerző, aki késve érkezik egy kávéházból, a találkozó nagy részét az ott megjelentek élettörténetének elképzelésével tölti. Ez – és a korábbi kávéházi erotikus élmény, egy Rikinek nevezett pincérnőnek a szoknyán ingerlően aszimmetrikusan átsejlő bugyija – lesz magának a kisregénynek a cselekménye. Nem sok minden történik. A legfontosabb mozzanat, hogy az író-olvasó találkozó után a Szerző feltehetően (?) fölmegy a könyvéből felolvasó színésznő, a már említett Ráhel Reznik lakásába, és kielégíti a nőt, noha ő maga nem(igen) elégül ki, hiába próbálja emlékezetében felidézni Riki bugyijának izgató képét. Közben a szereplők életének epizódjai megsokasodnak, feltűnik egy gengszter és a segédje, aki folyton laposan filozófál, aztán Juval Dahan Dotan egy „nagyon ifjú és boldogtalan költő”, továbbá Obadia Hazzam, akinek „volt egy kék Buickja, most rákja van, kórházban fekszik”, valamint Charlie, „a Bnéi Jehuda focicsapat kapusa, aki jól szórakozott  Eilatban Rikivel és Lucyval is”, és még számtalan kisebb-nagyobb jelentőségű figura, akik valamiképpen mindegyik mellék- és főalakkal kapcsolatban állnak. De legfőként a fő-fő alakkal, akinek tudjuk már, ők csupán alakmásai. Ha egyáltalán.  

Mindez végtelenül súlytalan légkört áraszt. De nem a nagy írókra jellemző kései jutalomjáték könnyű, mégis sűrű habja ez, és nem is azt akarja feltehetően sugallni, hogy milyen végtelenül banális a világ és magának a Szerzőnek, („az írónak”) a képzeletvilága is – az utóbbi rokonszenves vallomás és csődbejelentés lenne talán. Utóbbi interpretációt támaszthatná alá a kisregény címe, amely egy állítólag valóban élt, Cefania Béit-Halachmi nevű fűzfapoéta kötetének a címével azonos, s amelynek egyik fő zöngeménye – „nincsen leány férfi nélkül, nincsen adok veszek nélkül” – lenne Oz regényének tétje. Hiszen a Szerző szerint éppen az ő Ráhellel megesett kalandja bizonyítja, hogy állításában a költőcske Cefania tévedett. Ám a tézis (és annak esetleges cáfolata is) ebben a feldolgozásban akkora banalitás és érdektelenség marad, hogy semmiféle meggondolást nem igényel. Tét nélkül, laposan araszolgatva csak egy fád legyintés ez a kisregény: nem jutott eszembe semmi, legfeljebb az, hogy mennyi minden eszembe juthatott volna, de ha ez megtörtént is, nem tudtam vele mit kezdeni, hát kezdjetek vele valamit, ti, olvasók!

Vö. Turi Tímea: Élt egyszer egy szerző, maga is szereplő 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek