Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TÚLÉLÉS MINT TÖRTÉNET

Kisantal Tamás: Túlélő történetek
2010. aug. 23.
Az a közhely, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, nyilván történetelméleti szempontból nem számít túlságosan veretes igazságnak, ám annál több és zavarosabb összeesküvés-elméletnek adhat és ad is tápot, szünet nélkül. MILBACHER RÓBERT KRITIKÁJA.
A holokauszttal kapcsolatos elbeszélésekre mindez hatványozottan igaz. Mindez kutatási témaként jelenik meg Kisantal Tamás nagyszerű értekezésében. A rettenetes emberirtásról szóló szemtanú beszámolók, regények és egyéb művészeti alkotások mellett legalább akkorra tere van a holokauszt-tagadás primitív és igen kifinomult változatainak. A holokauszt-tagadás (minthogy nem a múltra vonatkozik, hanem az aktuális jelenre) mindenkor valamifajta identifikáló elbeszéléstípusként funkcionál a nyugati kultúrában. A holokauszt-tagadók többnyire a kanonikus holokauszt-történetek hitelességét igyekeznek aláásni, pontosabban szólva (bárminemű bizonyíték hiányában) megkérdőjelezni. Eljárásukat (ordas politikai nézeteik és patologikus világképük mellett) nyilván a holokauszt-kánon diktátum jellege (lásd a megsértésének lehetséges jogi konzekvenciáit) és kétségtelen történeti bizonytalanságai hívhatják elő. A holokauszttal kapcsolatos források ugyanis, minthogy a nácik igyekeztek megsemmisíteni minden bizonyítékot, hiányosak, illetőleg a túlélő emlékezők beszámolóira és a fellelhető naplókra, írásos visszaemlékezésekre alapozódnak, vagyis divatos szóval az „oral history” kategóriájába sorolhatók. Mindezt csak még zavarosabbá teszi, hogy az egykorú filmdokumentumok többségében bizony a haláltáborokat felszabadító szövetségesek „alkotásai”, amelyek természetszerűleg nem lehettek mentesek a korabeli propagandisztikus szándékoktól. 
 
kisantalÉs most mindezek tetejében itt van nekünk Kisantal Tamás igen-igen izgalmas könyve, amely a történetírásban az utóbbi húsz-harminc évben eluralkodott módszertani „relativizmust” igyekszik szembesíteni a holokauszt elbeszélhetőségének amúgy sem egyszerű problémájával. A Túlélő történetek szerkezete egyfajta módszertani bizonytalanságot sugall, amennyiben nem egészen világos, hogy azoknak a narratív történetelméleteknek az apparátusát próbálja működtetni néhány egymástól igen különböző holokauszt-elbeszélésen (Art Spiegelmann, D.M. Thomas, Márton László plusz Kurt Vonnegut, de róla majd később), ami azt bizonyítja, hogy a jeles szerző bizony szereti a kihívásokat, vagy pedig magának a holokausztnak mint traumának az elbeszélhetősége foglalkoztatja. 
 
Kisantal azzal próbálkozik, hogy a történelmet mint elbeszélést és nem mint faktumot tételező iskolák módszertanát a tőle megszokott alapossággal bemutassa, majd pedig néhány regény (!) narratíváját vizsgálva rámutasson arra, hogy mennyire különböző módon és modalitással tehető szóvá a kollektív trauma, amely kanonikusan mégiscsak egyfajta tragikus elbeszélésként artikulálódik a nyugati hagyományban. Ennek a kánonnak talán legkülönösebb megsértésével Spiegelmann Maus című képregényében szembesülhet az olvasó, amely nem pusztán a szokatlan médium (képregény) választásával, hanem az állatfigurák alkalmazásával is vét a bevett ábrázolások szabályai ellen. Hiszen – ahogy Kisantal írja – az állattörténetként prezentált holokauszt-elbeszélés „az egész narratívumot átkontextualizálja, […] nyíltan allegorikussá s ezzel együtt fikcionálissá teszi.” A holokauszt-elbeszélések legneuralgikusabb pontja ugyanis éppen a fikcionalitás kérdése, hiszen éppen a megtörténtség állítása és bizonyítása a legfontosabb eljárása a holokauszt-diskurzusnak. (Ha nagy szavakat akarnék használni, akkor azt mondhatnám, hogy a holokauszt az egyetlen referencia a mai virtuális világban.)  
 
Mint említettem, Kisantal könyvének egyik fejezetében kissé meglepő módon nem holokauszt-elbeszélést elemez, hanem Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídját, amely Drezda porig bombázásának kvázi szemtanú elbeszélőtől származó leírása. Kisantal ezzel persze nem azt a manapság divatos stupid gyakorlatot követi, amely megpróbálja mérlegre rakva szembesíteni a nácizmus és mondjuk a kommunizmus (és a szövetségesek) rémtetteit, hanem a kollektív trauma elbeszélhetőségének lehetőségeit szemlélteti. Ugyanis a holokauszt mint ideológiai alap nem pusztán történetisége, hanem trauma-jellege miatt tarthat számot az érdeklődésre, vagyis például a szemtanú emlékezők nyilván traumaként élik meg a szörnyűségeket, miközben a kánon ideologikus elbeszéléssé formálja azokat. (Érdemes összevetni Spielberg filmjének a kánonból merítő giccskavalkádáját és sikerét Kertész Imre Sorstalanságának eredetiségével és az ebből fakadó idegenkedéssel.) Ugyanakkor Kisantal könyvének talán nem is tudatos (pontosabban eldönthetetlen, hogy tudatos-e) sugalmazása ellenére vagy inkább azzal együtt (a trauma elbeszélésének problematikussága szemben az ideológiával) a nyugati világ számára a holokauszt-diskurzus közel sem ugyanolyan trauma mint például a ruandai népirtás, sőt mint mondjuk a szrebrenyicai vérengzés. 
 
A holokauszt ugyanis nem egyszerűen traumaként, hanem az irracionális realizálódásaként teremtette meg a XX. század második felében a nyugati civilizáció új kezdetét. Minden, amit a nyugati civilizáció az emberről mint emberről gondolt, és amit ennek az antropológiának a nevében létrehozott, nullpontjára jutott a holokausztban. Erre a nullpontra és egyben origóra épül a mai megújulásra képtelen nyugati kultúra, amelynek egyetlen konszenzuális bizonyossága maga az origó, vagyis a holokauszt-elbeszélésekben reprezentálódó irracionalitás maga, amely mégis bárhol és bárkivel, bármikor megtörténhet. 
 
Nem véletlenül zárul Kisantal könyve Az ábrázolás történetiségétől az ábrázolás etikájáig című fejezettel, amelyben a szerző kényszerűen (mert ez is része a vizsgált diskurzusnak) eljut annak kimondásáig – ami azért magunk közt szólva nem túl meglepő –, hogy a holokauszt eseményének máig „népszerű” reprezentációja ha „sokkal többet nem is érhet el, mint hogy emlékezik és emlékeztet, ezzel is (talán) valamit tehet azért, hogy ne történhessen, még csak hasonló szörnyűség sem. Se ma, se soha többé…” Miközben minden elemében osztom a szerző fenti szavait, arra mindenképpen felhívnám a figyelmet, hogy a kizárólagos és inkább morális indíttatású tanulság nem feltétlenül tárja fel a holokauszt-diskurzus beágyazottságának okát a nyugati kultúrában. Talán éppen a holokauszt tagadóinak érvelése felől lehetne újragondolni a kérdést, amennyiben ők maguk is (többnyire) morális alapról vonják kétségbe az eseményeket, mondván „ilyen szörnyűséget ember nem tesz”. Vagyis amennyiben eltekintünk a tagadók ordas céljaitól, arra jutunk, hogy a holokauszt annak indexeként van jelen a nyugati civilizációnkban, hogy például az európai kultúra nem képes lefedni és reprezentálni az emberben rejlő (bármilyen irányú) potenciál teljességét, vagyis éppen saját kolonializáló hajlamú kultúránk gyengeségének lelepleződése miatt nehéz elfogadni az elfogadhatatlant stb.
 
Summa summarum: Kisantal Tamás könyvének kiválósága nemcsak abban rejlik, hogy lebilincselő szakmai felkészültségről tesz tanúbizonyságot egy izgalmas témakör kifejtése közben, hanem abban is, hogy értekezése több hallatlanul termékeny kutatás lehetőségét villantja fel az olvasó előtt.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek