Pályi András–Darabos Enikő: Az én határain
2010.08.22.

A könyv éppen csak az nem, aminek a fülszöveg nevezi (igaz, idézőjelben). Nem „kész regény”, nem Pályi újabb „megíratlan regénye”. Viszont a magyar élet(mű)interjú-irodalom jelentékeny darabja, magvas, kendőzetlen és mérlegelő. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

Az író és a kérdező szerencsésen egymásra találó szakmai párost alkot. A nyilatkozás nem feltétlenül mesterség, tulajdonképp a kérdések feltevése sem az. Az én határain azonban mindkét érdekeltet hivatása legjobb formájában láttatja. Így lehet a kétszázhetven oldalas vallomás egy zárkózottnak ismert író ki-nyilatkozása, a kinyilatkoztatás árnyéka nélkül. A megkérdezettnél egy emberöltővel fiatalabb kérdező maga is szépíró, pályakezdő kutatóként pedig a gender studies különböző területeinek kiváló értője és művelője. Az érdekeltek szakszerű komolysággal közeledtek egymáshoz, s bár a címbeli szószerkezet döntően Pályi Andrásra és munkásságára vonatkozik, az interjúműfajban tanúsított kölcsönös felkészültség és összjáték bizonyos kívánatos egyenrangúságot is teremt a két beszélő között. A címlapon és a könyvgerincen indokoltan szerepel Darabos Enikő neve is.
 
A cím – Az én határain – többféle jelentést nyer a fejezetekre osztott nagyszabású párbeszéd során, s további, nem hangsúlyozott jelentéseket is magáénak tudhat. Némi leegyszerűsítéssel az én elsősorban: test, a határ pedig elsősorban a test uralkodó megnyilvánulásaként tételezett érzékiség. Mindez Pályi életrajzi énjére és a műveit kormányzó szemlélet- és formálásmódra is vonatkozik. A test primátusát, sőt az ember számára való egyetlen, minden egyebet (voltaképp az Istenre hasonlító lelket is) elsöprő voltát, és a kontinuus megnyilvánulásához, az érzékiséghez rendelhető nyelvi megjelenítést – az érzékiségben létező test irodalmi leképezését – Pályi egy helyen (egy bizonyos, valamire konkrétan vonatkozó, azaz csak fenntartásokkal általánosítható helyen) így adja kérdezője tudtára: „A teljes érzéki létet és az érzéki érintkezés hitelességét, igen, azt szembeállítom a politikai – sőt általában a hétköznapi – beszédmód üres rutinjával, álságával, csalárdságával.”
 
Mielőtt a könyvről kialakítható vélekedésünkben kizárólagossá válna a fenti közelítés, nem árt emlékeztetni arra, amit Pályi azért mégsem hirdethet magáról, s amit Darabos is csak módjával reflektálhat: az e kötetben is kíméletlen és lankadatlan Isten-tagadó és vallásostorozó Pályi András a kortárs magyar irodalom transzcendáló íróinak egyike; spirituális fő hangsúlyú oeuvre megteremtője. Ahogy a vele bizonyos tekintetben rokon Nádas Péter írta az Éltem – Másutt – Túl hármaskönyvének utószavában: „magyar misztikus”, aki „a szubsztanciális írók igen kicsiny, s nem kevésbé előkelő családjába tartozik”. Ezt a rangot, pontosabban írói státuszt évtizedek küzdelmével – törekvéseivel, ballépéseivel, véletlenjeivel, sorsszerűségeivel – kellett kiharcolni. 
 
Ha Nádas még több-kevesebb joggal azt állíthatta: a civil Pályiról – aki színikritikus, polonista, műfordító, dramaturg, kulturális diplomata – „csaknem semmit nem tudunk”, akkor ez az állapot mostantól szükségképp úgy módosul: Pályiról mindent tudunk. Azaz ennél nyíltabban és ennél többet, mint amit itt nagyjából lineáris előadásban követhetünk, aligha szükséges olvasnunk ahhoz, hogy az írói produktum magánéleti mögöttesével megfelelőképp tisztában legyünk. Újabban szokás (néha nem egészen ok és eredmény nélkül) írókat vendégszövegek (az átvétel terjedelme, jelöletlensége stb.) miatt róni meg. Az én határain határátlépéseket is sűrűn elkövet: vendégéletekkel dolgozik. Életekkel, amelyekben a Pályi András nevű ego vendégeskedett, vagy amelyek az ő életében vendégeskedtek. Általában csupán az alkotók iránti tapintatra már kevéssé kötelezett utókor szokott olyan nyíltsággal beszélni a legszemélyesebb eseményekről, sorsfordulatokról, amiként Pályi teszi. Néven nevezett írók, költők, színészek intim élettényei tárulnak fel, amelyek a beszélő élettényei is. Helyenként kérdéses, de sosem visszatetsző a radikális, szókimondó őszinteség. Ha vitatható olykor, akkor is jobb, nagyvonalúbb, mint a célozgatás. Aki az érintettek közül esetleg hozzáfűzne valamit, általában megteheti (vagy meg is kapta betekintésre a kéziratot). Aki pedig már nincs a kommentálás helyzetében – például Pilinszky János –, annak kiragadott drámai életepizódjairól általában már lehetett tudomásunk más, nyilvánosságra került emlékezésekből. 
 
„Ha írok, az olyan intenzív létforma, ami nemigen úszható meg” – bocsátja előre az első nagyobb dialógusban Pályi. Meg nem úszni a dolgokat: a könyv tanúsága szerint a nyilatkozó – noha akadtak kuszáltabb, bátortalanabb periódusai – sem az indító közösségének, a katolikus polgárságnak a hagyományaival, eszményeivel való szembenézést, majd szembeszegülést, sem az Isten-probléma személyes – tagadó – megválaszolását, sem másféle létkérdését nem akarta megúszni.
 
Az én határaint a Kalligram Kiadó nagyjából ugyanolyan formátumban és külsővel bocsátotta közre, mint korábban Pályi András szépírói és kritikai munkáit. Indokoltan, mert e kötet nem mellékes része a termésnek; s bár – említettük – nem regény, indukálhat új regényeket is.
 
Szerző:  Pályi András,  Cím:  Az én határain - Darabos Enikő beszélget Pályi Andrással,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2010,  Kiadó:  Kalligram,  Terjedelem:  276 oldal,  Ár:  2500 Ft
Megítélt támogatás: 1 000 000 Ft
Támogató: Szépirodalmi Kollégium
Alkotói támogatás Darabos Enikőnek a kötet megírására (2008)