Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

APÁCA? INKÁBB SHOW!

Alan Menkel: Sister Act / Palladium Theatre, London
2010. aug. 22.
A Broadway-musicalek receptje nem túl bonyolult: könnyen követhető cselekmény, hétköznapi érzelmek, mindenki számára felfogható üzenet, viszonylag sablonos szerepek. Épp ettől lesz a musical lényege a par excellence előadás: itt nincs mese, tudni kell énekelni és táncolni. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.
A magát és a tárgyát is komolyan vevő musical-szakirodalom megírta már több helyütt, hogy a dalokat, a zenét összekötő szövegek másodlagosak, csak az egyszerűbb megértést szolgálják, innentől kezdve a musicalszínész kvalitása sem a szövegmondásban vagy a karakterformálásban domborodik ki, hanem a zenés részek előadásában, a színész egyéniségét pedig egyáltalán nem fedi el a szerep. Azt is mondhatjuk, hogy nem a sztori vagy a jellemek okán, a lelkünk épülésére nézünk musicalt, hanem a show kedvéért, a magunk szórakozására, az előadók miatt.
 
Jelenetkép, jobbról Whoopi Goldberg
Jelenetkép, középen Whoopi Goldberg
Mindez igaz a Londonban még tavaly májusban bemutatott Sister Act-re is, amelynek a producerei az idén azzal löktek jó nagyot az amúgy is jól futó szekéren, hogy leszerződtették Whoopi Goldberget, saját producertársukat egy exkluzív, három hetes, huszonhárom előadásból álló szezonra az apácafőnöknő szerepére. Ez a gesztus nyilván reklámfogás is, a jegypénztárakat hetek alatt kifosztották, minden este kígyóznak a sorok a művészbejárónál autogrammért, a musical pedig a nyári London egyik legvonzóbb színházi turistalátványossága lett. (Another season, another reason for makin’ whoopie – ahogy Eddie Cantor 1928-as dala mondaná.) 
 
Whoopi Goldberg szerepeltetése Emile Ardolino 1992-es nagy sikerű filmje fényében – amelyben a főszerepet, Delorist játszotta –, valamint a darab színrevitelében és promotálásában való aktív részvétele miatt érdekes kérdéseket vethet fel: hogyan működik a hollywoodi sztár persona a színpadon, sok évvel később, egy másik szerepben egy olyan befogadói kontextusban, amelyik kétségtelenül jól emlékszik az eredeti vígjátékra? 
 
A kettő összevetése már csak azért sem megkerülhető, mert az először 2006-ban Pasadénában bemutatott musical bevallottan a filmre épül. Cheri és Bill Steinkellner szövegkönyve ugyan változtat egy keveset a szereplőkön – Deloris gengszter szeretője itt a rosszarcú Vince LaRocca helyett például Shank, a jóképű dzsigoló (Simon Webbe), Eddie, a nyomozó (Ako Mitchell) pedig félénk pacifista hősszerelmes és látens diszkókirály –, az alaptörténet érintetlen marad. A filmével szintén nem azonos zenét Alan Menken, számos Disney-musical (Aladdin, Pocahontas, Herkules) Oscar-díjas komponistája jegyzi, a dalszövegíró Glenn Slater. A rendező a Disney-hez szintén sok szállal kötődő Peter Schneider, a koreográfus a Jézus Krisztus Szupersztár és a Mamma Mia! filmekben is dolgozó Anthony van Laast
 
Bár a három hetes ciklus reklámját kétségtelenül a helyi média napi figyelmét is kivívó Goldbergre építették (új műsorfüzetet nyomtattak, óriásplakátokon szerepeltették, a függöny felvonása előtt az ő hangja figyelmeztet gangsta-stílusban, hogy kapcsoljuk ki a mobiltelefonjainkat és ne zavarjuk a színészeket előadás közben, különben „kicsinál minket”), a darabot látva nagy megnyugvással tapasztalhattuk, hogy a produkciót nem akarja elvinni a hátán, és nem is tesz így. 

sisteract4

Ahogy a lapok megírták, és tévéinterjúkban is elhangzott, csak a mulatság kedvéért vállalta el a szerepet azután, hogy a főnökasszonyt eredetileg játszó Sheila Hancock visszavonult. Közreműködése ennek megfelelően (vagy ennek ellenére?) visszafogott, a háttérben marad, ami annyira nem is nehéz, hiszen voltaképpen mellékszerepet játszik. A néhány tipikusan whoopis poénon, gesztuson és nézésen kívül nem sok artisztikus teljesítményt látunk tőle. Akár véletlen, akár tudatos, az előadásban is a show egyik producerét, védnökét, protektorát játssza. Bár a közönség minden megnyilvánulására ujjongásban tör ki, lecsendesíti őket, és korrekt módon végigmondja a szöveget, s bár személyisége és muzikalitása varázslatos, az énektudása közepes. Az előadás szempontjából színészileg ő tehát a gyenge láncszem, ám egy tágabb kontextusban a jelenléte érdekes metaszínházi jelentést csempész a produkcióba. A nyitó prológus (amelyben a főnökasszony deklarálja, hogy a zárda bajban és Isten segítségét kéri) értelmezhető akár a mobiltelefonos figyelmeztetés folytatásaként, a helyes, segítő hozzáállás megalapozásaként. Az azonnali nyílt színi taps nem a pár sornyi szövegnek vagy a darab kezdetének, hanem Whoopi Goldbergnek szól, akinek mosolyogva és kikacsintva le kell azt intenie, hogy elkezdődhessen a műsor. Itt tehát a hollywoodi sztár játssza önmagát, s ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy ebben a rendszerben ez is csak egy szerep. Az, hogy így van, minimum azért szerencsés, mert Whoopi nem akar sem Deloris, sem (a filmbeli szerepet játszó) Maggie Smith lenni.  
 
Patina Millert, a főszereplőt egyébként nehéz is lenne lejátszani, mert pár év múlva valószínűleg apácák és musical nélkül is megtölti majd a koncerttermeket; minden énekes, táncos és előadóművészi-szórakoztatói adottsága megvan ahhoz, hogy felfedezze magának a Broadway vagy Hollywood. Hangja jól működik a bárjelenetekben és a gospelben, a lírai-vallomásos Sister Act című számban, tánc közben nem fogy el sem az energiája, sem a hangja, vannak fogalmai a zenei dinamikáról – egyszóval valódi énekes. A karakterében leginkább Donna Summerre, hangszínében pedig Chaka Khanra emlékeztető ifjú amerikai színésznő remekül bánik a színpaddal, a zenével és a koreográfiával, van humora is, tud szlenget fröcsögő darabos vagány, vamp vagy kecses díva lenni, sőt valószínűleg drámai pillanatok kiváltására is képes, bár ezt az adott forgatókönyv nemigen engedi meg neki. Pedig a musicalt a filmhez képest két érzelmi szállal is megpróbálták feldobni: az egyik a rendőr Eddie Deloris iránt táplált gyengéd érzelmei, a másik pedig a fiatal Mary Patrick (Claire Greenway) nővér jellemfejlődése, valódi apácává és felnőtté érése. Delorisként nemcsak azért remek választás, mert önmagában is élmény nézni és hallgatni, hanem mert semmiben sem emlékeztet a filmbeli Delorisra, azaz Whoopi Goldbergre. 
 
Whoopi Goldberg
Whoopi Goldberg
A színpadi megvalósítás minden részletében alaposan kidolgozott, bár a rendezés a Broadway musical-hagyományban szokványosnak mondható a maga lila-piros színvilágával, az első felvonás zárásában és a fináléban csillogó kosztümökkel és a sok mosolygós arccal. A hatalmas díszletek és álfalak olajozottan mozognak és forognak jelenetváltáskor, nem hiányozhatnak a diszkólámpák és a (filmvígjátékokra emlékeztető) humorosan stilizált üldözéses jelenet sem. Felettébb irigylésre méltó viszont, hogy a leghátsó sorban táncoló statiszta is profi énekes és táncos. 
 
A legtöbb probléma a kicsit „szellős” dramaturgiával van: túl hirtelen esünk egyik helyzetből és konfliktusból a másikba. Nem elég hangsúlyos Shank aljas gonoszsága például, és a sisterhood mint mindent feloldó érzelmi kapocs is sekélyes kissé. Nincsenek narratív csúcspontok vagy dinamika, ezeket főleg csak a zenés betétekben, ettől függetlenül érzékelhetjük. Persze lehet, hogy egy musicalben éppen ez a lényeg. 
A cikk megírását a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj tette lehetővé.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek