Hat év hosszú idő egy előadás életében. Indokolatlanul hosszú, ha némely fővárosi színház évtizede futó ún. sikerprodukciójára gondolunk, ahol az egykori gyerekszereplők mára kötelességüket unottan teljesítő robotokká öregedtek. És valószínűtlenül hosszú, ha vidéki relációban gondolkodunk: legyen szó akár a legsikeresebb előadásról is, a bérletes széria kifutása után a túlélés (azaz a következő évadra való átvitel) esélyei egyre csökkennek. 

 

Szűcs Nelli, Orosz Melinda és Trill Zsolt

Hasonló megállapítás tehető a határon túli magyar társulatok munkáiról is, kivételt egyedül a beregszászi társulat jelent. Repertoárjuk valójában a csapat lélegző, működő színháztörténete: az újabb premierek mellett ott találjuk például a kilencvenes évek közepén bemutatott Boccaccio-parafrázisukat is (az előadásról szóló kritikánkat ld. itt – a szerk.). Darabjaiknak önálló élete, története van: előfordul, hogy némelyiket akár hosszú évekig nem játsszák, majd előveszik, s friss szemmel ránézve új embereket rántanak be a körbe, hogy a régi, már meglévő alapokon vadonatúj produkciót hozzanak létre (mint például Az ember tragédiája esetében, kritikánkat ld. itt – a szerk.).

 

A többszörös díjnyertes Tóték ma mérföldkőnek tetszik a társulat életében. Tán az utolsó az akkori társulatvezető, ma debreceni színigazgató Vidnyánszky Attila által kiállított, a magyarországi közönséget és szakmát egyaránt megnevettető és megrendítő, nagyszabású látomásos előadások közül, melyben az azóta a szaksajtó által nem épp hízelgően kettéválasztott első és második beregszászi generáció tagjai még együtt játszottak-játszanak. A történet közismert: Vidnyánszky magával vitte Debrecenbe csapata húzóneveit, s bár a hivatásos vagy laikus néző hajlamos volt mindezt cserbenhagyásként értelmezni, az „ottmaradottak” azóta készült munkái ennek ellenkezőjéről, egy új közösség, egy (részben) új stílus születéséről győztek meg.

 

Trill Zsolt

A hosszas bevezetést az indokolja, hogy az újszegedi szabadtéri színpadon (általam 2005 után most másodszor) látott Tóték egyik nagy tanulsága éppen ez: a főbb szerepeket játszók nem fejlődtek (talán mert nem is fejlődhettek?) annyit az elmúlt években, mint amekkora utat megtettek a Vidnyánszky színpadán mindig lényeges névtelen tömeg alkotói. Lenyűgöző látni, hogy mennyire együtt vannak, meg ahogyan együtt vannak. Vidnyánszky ma is revelatív Tóték-értelmezésének kulcsfigurái a szó szerint a háborúba menetelő tömegek: a szigorúan kettévágott színpad rendezői jobbjára szorul be Tóték szoba-konyha-budis látszatidillje, miközben balról a magányos villanypóznákkal körbezárt sötét üresség ásít fenyegetően. Ez utóbbi térrészben várja izgatottan a falu apraja-nagyja a Mátra tövébe pihenni érkező őrnagyot, itt olvassa be Kristán Attila alkalmi, egyre kevésbé lelkes rádiótudósítója a frontról jövő sosem elég jó híreket, s itt végezteti majd az őrnagy tornagyakorlatait a kezdetben értetlen, de mindig rettentő készséges helyiekkel. 

 

Az sem véletlen persze, hogy az őrnagy majd itt tér esténként nyugovóra az imádott dobozaiból emelt barikád mögött: az előadás egyik fő erényét ma is annak a folyamatnak a mesteri ábrázolásában látom, ahogyan Tóték álboldogsága apró darabokra törik. Az őrnagy beteg elméjét fogva tartó képek kiszabadulnak, s mintegy megfertőzik az addig a béke boldog szigeteként számon tartott kisközséget. Tóték élete persze prototipikus: sok ezer, sok tízezer Tót és Mariska és Ágika küszködött, míg az ő Gyulájuk a fronton élt, vagy inkább halt. Hogy ez utóbbiról egyetlen pillanatra se feledkezzünk meg, arról Vidnyánszky egyszerű, ám hatásos eszközökkel gondoskodik: világháborús katonadalok, a már említett tudósítások, pajzán rigmusok hangzanak el a magasból lelógó mikrofonba, közben hol dübörgő léptek üvöltenek a hangszórókból, hol Lajkó Félix koncertrészlete szól. Szabadkáról. Ja nem, Suboticáról. 

 

Tóth László, Szűcs Nelli, Orosz Melinda és Rácz József

Az ún. nagy történelem ilyen apró, lényegtelennek tűnő módosításokon, helyesbítéseken keresztül szivárog be Tóték és a falu többi lakójának kisszerű életébe. Mert a háború akkor is jelen van, amikor nincs megragadható vagy kimondható jele a hétköznapokban – Vidnyánszky és csapata ezt a fontos igazságot tudatosítja bennünk. Hierarchiából anarchia lesz az őrnagy két hetes itt tartózkodása alatt: Alexandr Belozub egyre kaotikusabbá leépülő terén épp úgy meglátszik ez, mint amikor a köztiszteletben álló professzor orvosi köpenyét kifordítja s kényszerzubbonnyá változtatja. 

 

A vész közeledtét ki-ki a maga értelmi-érzelmi szintjén érzékeli és érzékelteti. Rácz József postása azért remek alakítás, mert a (vélt) hatalommal rendelkező, azzal gyermeteg módon élő és – mivel környezetében ezt látja – visszaélő kisembert jeleníti meg. Orosz Melinda Ágikája finom falat lenne az őrnagy számára: kettejük „románcát” zárójelben mesélik el, de úgy, hogy mindig hangsúlyosan jelen legyen. Ágika aztán az utolsó pillanatban mindig visszatáncol, szemeivel mintha azt üzenné, hogy ő még csak egy kislány…

 

Tóth László (A képek forrása: PORT.hu)

Az is ritkán tűnik fel az Örkény-darab menetrendszerűen érkező reprízeinél, hogy az Őrnagy és Tót kapcsolata nem feltétlenül a fölé- és alárendeltség viszonyában értelmezendő. Nem, itt megfordulnak az erőviszonyok, de legalábbis egyenrangúak ők ketten: Tót (Tóth László) erős személyiség, aki ösztönösen mond ellent, dacolva családja mérhetetlen rosszallásával is. Az őrnagy idétlen parancsaiba való belenyugvása ideig-óráig tart: az új margóvágó tulajdonlása jóleső magabiztossággal tölti el. Tót józan fellépése az őrnagy (Trill Zsolt) végtelen rettegését váltja ki. A tiszt minden apró zajra összerezzen, s bár először ezt fronton megtépázott idegrendszerével magyarázzuk, utóbb azonban gyanakodni kezdünk. Ez az ember egyszerűen fél: ezért a nagyhangú handabandázás, a pisztolytár levegőbe lődözése, az egyre perverzebb kívánságok. 

 

Bizarr párharcuk pillanatnyi állását Tót feleségén, Mariskán mérhetni le. Szűcs Nelli ragyogó alakítása önmagában kész (színházi) regény: előbb a férjét feltétel és (csak látszólag!) gondolat nélkül rajongó feleséget látjuk, aztán az egyetlen fiáért, élete büszkeségéért valóban semmitől sem visszariadó anyatigrist. Megjelenik a szent célért a férfiak egyre hangosabb kakaskodásán is felülemelkedő örök asszony, aki ugyan maga is egyre jobban szenved az őrnagy lehetetlen kéréseitől, de tekintetét mindvégig, ha kell, erőszakkal is a távoli orosz frontra, a farkasordító hidegre és az őrnagy úr leendő szobatársára, az ő egyetlen Gyulájára függeszti. Számomra most Szűcs Nelli volt a nagyszerűen karban tartott előadás kulcsszereplője: minden láthatatlan homlokráncolása, minden kétértelmű hangsúlya, minden észből és szívből indított mozdulata, a teret minden pillanatban uraló jelenléte – színészi és emberismereti magasiskola a legjavából. És ez még csak az első hat év volt.