Nem hallottam tehát a fesztivál (vagy, merjük remélni, a fesztiválfolyam) nyitó hangversenyét, amelyről, kivált a nemzetközi előadásban játszott Mendelssohn-oktettről, legendák terjedtek másnap. Erről tehát sajnos nem számolhatok be; nem írok továbbá a számosaknak és jelentékenyeknek nevezhető szervezési bakikról. Részint azért, mert a legfőbb ok (az egyik tervezett helyszín el nem készülte, à la Pécs) a szervezők kompetenciáján kívül állt, részint meg azért, mert még bőven az első száz napon belül vagyunk, bizalmunk még töretlen, szurkolunk erősen.
 Rados Ferenc |
Mindazonáltal engedtessék meg némi fejcsóválás a zenei információkat illetően. Az, hogy a fénymásolt és naponként összefűzött részletes műsorokról lemaradt a dátum, bizonyára valóban gyermekbetegség. Zavaróbb volt, hogy a kibocsátott háromféle, nyomtatott illetve fénymásolt műsorban, valamint ismertetőben egy darabnak adott esetben háromféle előadólistája volt olvasható, és senki sem állt ki a hangverseny előtt, hogy némi mentegetőzés kíséretében elmondja, melyik fedi a valóságot (ha egyáltalán). Ez elég empátiahiányos filozófiára vall. Végül semmiképp sem hagyhatók említés nélkül a hangversenyeken kiosztott műismertetők szakmai és stilisztikai hendikepjei. Azt például, hogy az f-moll fantázia 11 soros ismertetőjéből mintegy 16%-ot az tesz ki, hogy a szerző a darab karrierjének csúcspontjaként egy Szabó István-film kísérőzenéjében való felbukkanását ünnepli, nem feledkezve meg a film három Európa-díjáról sem, súlyos aránytévesztésnek tartom. Tiszteljük-szeretjük Szabó Istvánt, de a bécsi bohém köszöni szépen, elég jól elvan az általa biztosított hírnévfényezés nélkül is. Az egyszeri kisikláson túl az alapvető problémát azonban az ismertetőkben sorjázó durván összeácsolt, billegő lábú, profi írástudó után kiáltó mondatok sora jelentette.
Az f-moll fantáziához visszatérve: persze nagyot dobbant a szívünk, hogy Rados Ferencet ismét koncertdobogón láttuk e hazában, mindjárt Kocsis Zoltánnal osztozva a klaviatúrán, s éppen ebben az elvarázsolt műben, amelyet a két Kurtág vagy Richter és Britten is játszott nyilvánosan, mintegy rajta keresztül demonstrálva a különlegesen személyes és intenzív zenei kohéziót az előadók között.
Átszellemült volt ez az előadás, s a legnagyobb varázslat abban rejlett, hogyan képes két ennyire erős és eltérő egyéniség – két hangideált és két billentésmódot képviselve – ennyire egy és egységes előadást létrehozni. A darabban Kocsis játszotta a felső szólamot, érezhetően meghatározva a tempókat és az egész előadás igen tartásos és szikrázó alapkarakterét, míg Rados a basszusok súlyáról és erejéről, az egész hangzáskép egységéről gondoskodott. A legnagyobb élményt a Scherzo légies szakaszai jelentették, általában pedig a szakaszhatárok, a visszatérések felségesen nyugodt, időtlen csendekben tetőző agogikai megformálása.
 Joshua Bell |
Kocsis következő partnere az ünnepelt Joshua Bell volt a Kreutzer-szonáta hegedűszólamának előadójaként. Előadása érdekes módon éppen a Beethoven-szonáta schubertes vonásait helyezte reflektorfénybe. Legalábbis ez volt a benyomásom Bell rendkívül expresszív, agogikailag igen hajlékony, ha tetszik, individualista, de mindvégig abszolút ízléses és minden pillanatban ugrásra kész és reakcióképes zenéléséről. Par excellence romantikus hegedülés volt ez, nagy gesztusú és hatalmas sodrú. Ha valami kifogás alá eshet belőle, akkor az az intonáció néhány igen apró megingása, és a kellemes, kulturált hang igazán magvas és tartalmas rétegének hiánya, bizonyos fokú halványsága. Ez Kocsis acélos zongorázása mellett meglehetősen feltűnt; ugyanakkor imponáló volt a két művész zenei és szinkronitásbeli összhangja. Mindent összevéve rendkívül életteli és kontrasztokban gazdag Kreutzer-szonáta-előadást hallottunk, megvesztegetően derűs és napfényes variációs tétellel és hajsza-karakterű, ruganyos, párducszerű zárótétellel, valamint különösen légies piano pillanatokkal.
Enescu fiatalkori C-dúr oktettjét nagyjából ugyanebben az előadásban hallhattuk már néhány hónapja a Rádió Márványtermében (rossz arcmemóriám és a mostani ellentmondó információk miatt nem bizonyos, mennyi ez a „nagyjából”). A kulcsszereplők közül biztosan azonos volt Kokas Katalin az első hegedűszólam, Kelemen Barnabás az első brácsaszólam és Rohmann Ditta az első gordonkaszólam megszólaltatójaként. A fiatalos pátosszal telített, dús posztromantikus darab mindegyik játékosnak nyújt hálás szolisztikus lehetőségeket; már a múltkori előadáson megcsodálhattuk Kelemen elementáris szépségű brácsahangját; most Kokas Katalin igen szép pillanatainak is tanúi lehettünk. Ami a legnagyobb öröm volt számomra a második hallgatáskor, az a rendkívül alacsony átlagéletkorú együttes (legnagyobbrészt Kelemen és Kokas Katalin tanítványairól van szó) feltűnő összecsiszolódása, az egész produkció beérése technika és együtthangzás, de legfőképpen zenei összhang szempontjából.