Hair / Szegedi Szabadtéri Játékok 2010
2010.08.19.

Ezt a kérdést teszi fel az előadásra vonatkozóan a biztonsági kordonok mögül színpadra érkező Claude Bukowski, a hajléktalan férfi, aki cigit és pénzt lejmol a közönségtől. Voltaképp igaza van, a hatvanas évek kultmusicaljét akár a hippikorszak nagy passiójának is tekinthetjük. KELEMEN ORSOLYA KRITIKÁJA.

A Szegedi Szabadtéri Játékok nagyszabású Hair-produkcióját a rendező, Bagó Bertalan keretjátékkal aktualizálta, hogy még inkább felhívja a figyelmet James Rado, Gerome Ragni és Galt MacDermot rock musicaljének örökérvényű kérdéseire, melyek a hippikorszak letűnte után is sok fejfájást okoznak az emberiségnek, legyen szó felesleges vérontásról, értelmetlen háborúkról vagy a másság elfogadásáról.

 

Szemenyei János
Szemenyei János

Claude Bukowskiból öregedő hajléktalant kreált, aki egy fiktív beszédpartnerrel monologizálva, az aktuális társadalmi rendszerről mogorva és dacos bírálatát sem mellőzve foglalja össze életének tanulságait. Bukowski tehát most is társadalmon kívüli, de másként, mint annak idején, amikor a hippikhez csatlakozott: nem lázadásból vagy külső kényszer hatására lett hajléktalan, hanem ezzel bünteti magát azért, mert George Berger barátja helyette és miatta halt meg. A musical visszatekintés, mely az emlékeiből kel életre, és főhősünk az eseményeket alkalmanként a színpad széléről, kívülállóként kommentálja is. Bár a keretjáték ötlete egyáltalán nem rossz, az eredmény mégis rendkívül sovány. Bukowski többször kiemeli, hogy számunkra Afganisztán az, ami anno Vietnám volt, de a keret lényegi mondandója ezzel ki is merült, lényegtelenné téve ezzel a Hair összes lehetséges többi kérdését. Ha pedig Bukowski számára mindössze ennyi a tanulsága a negyven évvel ezelőtt történteknek, akkor a néző sem remélhet sokkal többet.

 

Rózsa
György-Rózsa Sándor

Az 1967-ben íródott musicalt Miloš Forman több mint tíz évvel későbbi filmje tette igazán ismertté, és ma is általában a filmre gondolunk először, ha a Hairről esik szó. Talán ez lehet az oka, hogy Bagó Bertalan nem az eredeti szövegkönyv, hanem a film alapján állította színpadra a musicalt. A Central Parkot a színpad egyik vagy másik oldalára helyezett, tologatható lovas szobor idézi fel, a színpad hátulján látható képek pedig arra lennének hivatottak, hogy megteremtsék a New York-i miliőt, érzékeltetve a város sokszínűségét és monumentalitását. Az utcákon hasonlóan észlelhető, alulnézeti perspektívából festett épületek között vannak régi és új felhőkarcolók, egészen modernek is, melyek talán a hatvanas éveket követően épültek. Ha pedig New York és felhőkarcoló, nem maradhat ki egyetlen World Trade Centerre utaló poén sem: a várost nem ismerő Bukowskit Bergerék a World Trade Center fölé szeretnék felröpíteni, a drogok hatása alatt magát repülőnek képzelő Bukowski pedig épp ebbe a felhőkarcolóba tervez belerepülni. A poén először jó, harmadszor kevésbé, és kár, hogy csak poénszinten (vagy úgy sem) működik, hiszen ezzel egy másik fontos „háború” is bevonódhatna az előadás kontextusába.

 

A produkcióban mindenki teszi a dolgát: az előadás látványos (a háttérre színes mintákat, képeket is vetítenek, az ejtőernyős katonákat megadott koreográfia szerint a magasba emelik, a kiképzőtábor hangulatát érzékelendő éles reflektorokkal a nézők arcába világítanak), az énekesekkel (egy-egy kivételtől eltekintve) és a zenekarral nincs nagyobb gond, a végeredmény mégis csupán „langyos”. Nosztalgiázva idézzük fel a kilencvenes években unásig hallgatott slágereket, de közben legfeljebb azon mélázhatunk, hogy gimnazista éveinkben miért volt ez a zene fontos számunkra, és mit jelentett nekünk akkor ez a történet.

 

Középen
Középen: Vágó Bernadett

Bár a keret szerint az előadás főszereplője Claude Bukowski, Szemenyei János alakításában kevésbé erőteljes figura, barátja, a Dolhai Attila által játszott George Berger nála határozottabb és extrovertáltabb, így vonzóbb személyiség. A hippitábor szabadelvűsége mellett Bukowski szabálykövetése nevetséges konformizmusnak hat, az általa képviselt nézőpont az ember egyéni döntéseinél magasabb rendű kötelezettségekről egyáltalán nem meggyőző. Ő nem vezéregyéniség, inkább amolyan cuki fiú, nem is értjük igazán, hogy a hippicsapat mit szeret meg benne annyira, hogy hajlandó a kedvéért több ezer mérföldet is utazni. Dolhai energikus fellépésével képes valamit éreztetni a lázadást, kívülállást, függetlenséget és szabadságot legfőbb értéknek nyilvánító életszemléletből. A többieknek többé-kevésbé sikerül követni őt. Jeannie (Vágó Bernadett) bájos teremtés, bár némi plusz vadság jót tenne neki; Kerényi Miklós Máté hosszú szőke hajú Woofjának Hair-dala az előadás egyik legjobb jelenete; a Hubot játszó György-Rózsa Sándor maszkírozása pedig jól sikerült, de bármennyire is jellemzi őt a túlmozgásos lazaság és a sok felesleges hadonászó mozdulat, ezekkel a gesztusokkal egyre inkább önmaga karikatúrájává válik. Peller Anna kiváló énekes, hangja egyszerre telt, életteli és hajlékony, mégsem áll neki jól Sheila szerepe. Nem lóháton pillanthatjuk meg, mint a filmben, hanem görkorcsolyával kétballábazik. Karaktere se nem törékeny, se nem naiv, de nem is erős: elszánt, szándékait megvalósító, emancipált nőt alakít.  Nem tudjuk, miért és mit akar Claude-tól, sőt egy-egy pillantásából azt szűrhetjük le, hogy őt inkább Berger izgatja, de erre nincs több utalás az előadásban. Egyetlen szólójában kissé modorosan mutatkozik be Peggy (Baranyai Annamária), csodálkozunk, hogy a jólszituált anya miért alázza meg magát mindenki előtt Hubhoz való beteges ragaszkodásával. Nem válik Jeannie ellenpontjává, de neki köszönhetően elhangozhat egy másik kevésbé vicces poén, miszerint fiából politikust szeretne nevelni, hátha ő lesz egyszer az USA első fekete elnöke.

 

Kerényi
Kerényi Miklós Máté, Dolhai Attila, Vágó Bernadett és György-Rózsa Sándor (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok)

Berger egy szerencsétlen véletlen miatt feláldozta magát barátjáért, helyette ment Vietnámba, így adva őt vissza az életnek. Az előadásban kinyílik a színpad hátulja, ahol egy repülő propellere jelenik meg, a katonák pedig eltűnnek a színpadnyílásban. Majd Claude kiáltása hallható oldalról, hogy ő meg itt maradt. Ennyi a konklúzió, indulhat a finálé, Let the sunshine in. A történetet tekinthetjük passiónak, mely akár a mára letűnt, a mai retrolázban újra és újra meg- és felidézett hippikorszak haláltánca is lehet, de hogy Bukowski mire célzott e mondatával, azt az előadásból nem tudhatjuk meg. Vagy talán segíthet ebben, ha felébresztjük/beengedjük a napfényt?

 


Vö. Jászay Tamás: A film, a színház meg a muzsika 
Stuber Andrea: Ló nincs? 
Ugrai István: Csend, vihar előtt 
Fáy Miklós: Haj a levesben 
László Ferenc: Hervadóban 
Halász Glória: Hóbelevanc 

Cím:  Hair,  Szöveg és dalszöveg:  Gerome Ragni és James Rado,  Zeneszerző:  Galt MacDermot,  Szövegkönyvet fordította:  Szurdi András,  Dalszövegeket fordította:  Miklós Tibor,  Rendező:  Bagó Bertalan,  Díszlet:  Vereckei Rita,  Jelmez:  Túri Erzsébet,  Koreográfus:  Román Sándor,  Karmester, zenei vezető:  Makláry László,  Szereplők:  Szemenyei János,  Dolhai Attila,  Peller Anna,  Kerényi Miklós Máté,  Baranyai Annamária,  Vágó Bernadett,  György-Rózsa Sándor,  Kricsár Kamill,  Nagy Bea,  Faragó András,  Náray Erika,  Sánta László,  Nagy Péter,  Angler Balázs,  Kocsis Dénes,  Kádár Szabolcs,  Réder Nóra,  Közreműködik:  a Budapesti Operettszínház Musical együttese, a Pesti Broadway Stúdió növendékei, a Szegedi Szabadtéri Játékok Tánckara, Énekkara és Zenekara,  Időpont:  2010. augusztus 15.
Megítélt támogatás: 15 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Szegedi Szabadtéri Játékok 2010. évi programsorozatának megrendezésére (2010)