Bálind István: 36 + 1 fa / Arte Galéria
2010.08.16.

Könnyű helyzetben voltak a régmúlt mesterei – voltak kanonizált stílusok, trendek és áramlatok. Ha a XX. század művészetét nézzük, nem látunk mást, mint az eredetiség zászlaját lobogtató, egymás sarkára taposó mozgalmakat, melyek farvizén bizton érvényesülhettek az alkotók. DÉKEI KRISZTA ÍRÁSA.

Legkésőbb a posztmodern megjelenése óta nincs általános (akár pár évig is kitartó) kánon: immár harminc éve a stíluspluralizmus, az „anything goes” korát éljük. Ebből a rendszerből az egyik kitörési pont, ha a művész (a művészettörténészekre, kurátorokra, műtárgypiaci szereplőkre függesztve tekintetét) kialakítja a saját „egyedi” kézjegyét, azt a trade-markot, amelyről művészetét azonnal felismerik. 
 
Bálind István: Az alsó fa másmilyen
Bálind István: Az alsó fa másmilyen
Amikor Bálind István 2000 körül elkészítette a Nő kutyával című, 49 darabból álló és négyféle méretben (S, M, L, XL) megfestett sorozatát – egy hatalmas, lehajtott fejű női alak kontúrját és az ebbe „behatoló” vékony, hátracsapott fülű kutyust –, három, jól körülhatárolható művészeti problémára reflektált: (1) a posztmodern által kitermelt kisajátítás-művészetre, (2) az eredetiség/egyediség kérdésére, (3) a műtárgy áru jellegére. A sorozat kiindulópontja ugyanis egy 1995-ben készített kép volt – Bálind tehát nem más, hanem önnön művét sajátította ki –, s az ebből absztrahált, vörössel és arannyal megfestett kompozíciót, azaz pontosan ugyanazt a piktogramszerű képet készítette el sok-sok példányban, aprólékos kézi munkával, az ikonfestőkre jellemző kontemplációval, ily módon oldva fel az eredeti és a másolat között feszülő antagonisztikus ellentétet. Az uniformizált, ruhaméretekre utaló jelzésekkel pedig a műalkotás helyébe egy kereskedelmi forgalomban hozható árut, mintegy sorozat-terméket állított. 
 
Bálind István: Fa este, alvás előtt
Bálind István: Fa este, alvás előtt
Érdekes paradoxon, hogy a másolat-kultúrára reflektáló műcsoporttal mégis kialakított egy saját „áruvédjegyet”, s ha így maradt volna, akkor most úgy ismernénk, mint a „nő kutyával-projekt” festőjét. De Bálind apránként továbblépett: a két szereplő szimbiózisa megtört, a nő motívuma eltűnt, a kutyák egyre inkább kesztyűbábokra hasonlítottak, a szigorú kompozíció fokozatosan felbomlott, a dermedt állóképeket pedig felváltotta egy játékosabb és mozgalmasabb világ. E folyamat utolsó lépcsőjeként 2008-as egyéni kiállítását végkiárusításnak nevezte, mintegy deklarálva, hogy végképp lezárta ezt a korszakot.
 
Az Arte Galériában látható anyag azt jelzi, hogy Bálind azóta elindult ugyan egy új irányba, de nem tett 180 fokos fordulatot: a két évvel ezelőtti képek valamiképpen előre is jelzik az új „stílus” jellegzetességeit. Megmaradt a feszes és statikus kompozíció, de kissé lágyabb lett, inkább a ritmikus ismétlődés mozgatja, s tovább él a képeire jellemző, néhány alapszínre redukált színvilág, továbbá az, hogy a „jeleneteket” egyszerű formákból építi fel. 
 
Bálind István: Fa a hegyen, kisebb méretben is
Bálind István: Fa a hegyen, kisebb méretben is
A huszonnégy festmény mindegyike három, egymással ütköző elemből épül fel: realistán-giccsesen megfestett természeti jelenségekből (háborgó tenger, naplemente, fakuló égbolt), geometrikus vagy absztrahált testekből (épületrészletekből vagy jelzésszerűen ábrázolt hegyoldalakból) és pöttöm fákból. (Ezekből valóban – mint a kiállítás címe is jelzi – harminchét van, s csak a befogadón múlik, hogy melyiket tekinti ráadásnak). Míg az égi látványok és a dobozterek kapcsolatba kerülnek egymással – megcsillan az alkonyi ég visszfénye a geometrikus testeken –, a fácskák túllépnek időn és téren, s önnön magányukba zárkóznak. Bár Bálind több festészeti megoldást egyesít egy képen belül, a festmények mégis egyneműek. A háztömbök, a sziklaként meredező hasábok, a girbegurbán kanyargó, néhol Escher megoldásait idéző téridom-kapcsolatok és a színfoltok visznek ritmust a térbe, s ezt a könnyen mozgó, mégis szigorú geometrikus mintázatot ellenpontozza az emberléptéknél nagyobb erő, a háborgó vagy éppen képeslapszerűen „tökéletes” természet állandó jelenléte. A festményeken gyakran él a kép a képben megoldással, utalva a külvilágra nyíló keret vagy ablak művészettörténeti allúzióira (a festmény mint ablak a világra stb.). 
 
Bálind István: Két fa sötétben, kettő még nem. A képek forrása: Arte Galéria
Bálind István: Két fa sötétben, kettő még nem (A képek forrása: Arte Galéria)
Ami ezeket a képeket izgalmassá teszi, az a hangulatuk. Mintha világvége utáni helyen járnánk, ahol csak a hiú emberiség által felhúzott monumentális épületek lecsupaszított torzói maradtak volna meg, az ész uralmát dicsőítő katafalkok és vázak, melyeken néhol kettesben, de valójában egyedül árválkodnak a túlélő magokból kinőtt antropomorf fák. Ha mozdulnának, sincs merre, az élet mementójaként csak állnak és várakoznak a civilizáció által hátrahagyott labirintusban. A téridomok lehetnek persze a nagyvárosi lét puszta jelei, az elidegenedés, a bezártság, a hideg magány redukált színterei, de Bálind képei ezzel együtt mégsem lehangolóak. A sötétségben felvillanó vékony vörös síkok, az égbolt mögött kinyíló másik világ, a kép szélén árválkodó napsütötte bárányfelhők, a terepasztali domboldalakat idéző lankák ritmusában annyi szépség és játékosság van, hogy rádöbbenünk: talán a társas magány vagy akár az egyedüllét is elviselhető.  

A kiállítás megtekinthető 2010. augusztus 30-ig.
 
Kiállítás:  36 + 1 fa,  Alkotó:  Bálind István,  Helyszín:  Arte Galéria,  Időpont:  2010. június 18 - augusztus 30.
Megítélt támogatás: 250 000 Ft
Támogató: Képzőművészeti Kollégium
Alkotói támogatás új művek létrehozására (2007)