Petrik Andrea

Egy fiktív, fantázia teremtette alak esetében igazságról beszélni erős túlzásnak tűnhet, pedig Weöres Sándor 1972-ben megjelent, sok műfajt és számtalan poétikai eljárást ötvöző kortalan remekműve elegánsan helyezi el önmagát nemcsak a magyar, de mindjárt a világirodalom történetében is (például amikor hősnőjét Kazinczyval vagy épp Goethével, Beethovennel hozza össze). A Psyché ugyanis nem „csupán” mesteri stílusgyakorlat, egy sosemvolt poetrina költészetének és valóságának utólagos és fiktív rekonstrukciója, hanem érett kísérlet egy nem létezett, ám lehetséges corpus megírására. 

 

Mert akár valóban lehetett volna egy elfeledett költőnőnk, egy Lónyay Erzsébet Mária Psychénk, akinek a sikamlós poémái bizonnyal bekerültek volna Weöres 1977-es „temetőfeltárásába”, vagyis a Három veréb hat szemmel című versantológiába is. Semmiből mi sem lesz: a próteuszi alkatú költőóriás többek között a nevezett gyűjteményben olvasható „előzményekből” kiindulva alkotta meg Psyché markáns vonalakkal megrajzolt portréját. És nemcsak Psyché érzéki verseit meg lüktető prózáját hozta nyilvánosságra, hanem a hozzá kapcsolódó kritikai és életrajzi reflexiókat, „kortársi” és utólagos visszaemlékezéseket, melyeket a – nem filosz szem számára észrevehetetlenül korban kissé elcsúsztatott – közeg hitelesít és változtat át.

 

Kovács Krisztián és Petrik Andrea

Ez, vagyis az átváltoz(tat)ás lehet a kulcs Sopsits Árpádnak stilizálást és realizmust nagyszerű érzékkel vegyítő rendezéséhez. Az eredetiben még tükörcserepekből összeolvasandó történet megértésében nagy segítséget jelent a rendező és a Gyulay Eszter dramaturg által közösen jegyzett – Bódy Gábor 1981-es kultfilmje, a Nárcisz és Psyché forgatókönyvének felhasználásával (is) készült – szövegváltozat. Amelynek mintha fő törekvése az volna, hogy Psyché „hagyatékában” rendet tegyen: a címszereplő élettörténetét lineárisan tárják elénk az alkotók – születésétől rejtélyes haláláig sodródunk a szünet nélküli két órában –, miközben nem feledkeznek meg az eredeti forrás sokrétűségéről sem. Így aztán egy-egy vers vagy helyzet gyakran több irányból, több nézőpontból is kommentárt kap – Toldy Ferencnek a Psyché-verseket ledorongoló kritikai megjegyzéseit például az előadás komplett hangkulisszáját élőben szolgáltató zenész (Csányi Dávid) olvassa mikrofonba, mindig közvetlenül az elhangzott költemény után.

 

Ez utóbbi szellemes elidegenítő, a színházi közeget is hangsúlyozó effekt. Az előadásban – látszólag meglepő, valójában nagyon is helyénvaló módon – a humor amúgy is lényeges szerephez jut, részben szintén a mindent és mindenkit átható, leküzdhetetlen átváltozási inger jóvoltából. A színlapon nemes egyszerűséggel Narrátorként megjelölt Trill Zsolt például a narrálási feladatok mellett egy-egy jelzésszerű kellék segítségével válik néma szemtanúvá vagy pletykás kommentátorrá, felvilágosult rendfőnöknővé vagy szüzességét (igaz, nem sokáig) féltő grófi sarjjá. Meg még tucatnyi névvel és név nélkül fellépő szereplővé, akikben csupán az a közös, hogy Psyché portréjának háttéralakjai ők. A színpadon Trillt nézve gyakran gondolom, hogy tehetsége egyben átok is, hiszen sokszor nem tud nem főszereplő lenni – itt állandó nyüzsgése, vállalt színpadmesteri funkciói ellenére sikerül az állandó háttérmunkás státuszát megőriznie. 

 

Gáspár Tibor és Petrik Andrea

Szereplése egyben a Psyché életében feltűnő férfiak egyensorsát is mutatja: a büszke hímek fejedelmi trófea birtokosának hiszik magukat, de közben nem veszik észre, hogy a túl korán asszonnyá érő lány már a következő áldozatát (?) fürkészi a láthatáron. A lányt apjára emlékeztető férjet (újabb metamorfózis!), Zedlitz bárót Gáspár Tibor eszköztelenül, mégis erőteljesen játssza: habitusa és fellépése illúziókeltően idézi meg a kikapós asszonykának sok mindent sokáig elnéző, majd hirtelenül és végzetesen, ráadásul ok nélkül féltékenykedni kezdő férfit. Szintén megvan a maga tragédiája Psyché platói szerelmének, Nárcisznak, vagy másik nevén a (valóban élt) költő Ungvárnémeti Tóth Lászlónak – Kovács Krisztián újra lázas tekintetű, kócos hajú és zilált agyú ifjú titánt játszik. A mozaikos szerkesztettség ellenére is tehetséggel mutatja a korán elvirágzó férfi fejlődési fázisait: a Psyché szoknyája helyett a tudós könyveket bújó pápaszemes kamaszt, a medicina mindenhatóságában hívő szifiliszes deákot, a költőnő Psychét figyelemre nem méltató, ám a prostituált Psychét mindenáron megszerezni akaró félig férfit, legvégül a lelkét a küblin kilehelő magányos kísértetet. 

 

Gáspár Tibor, Petrik Andrea és Kovács Krisztián (A képek forrása: Gyulai Várszínház)

A Psyché-Nárcisz-Zedlitz–trojka persze csak akkor száguld, ha a rendezőnek sikerül rátalálnia a fogatot kemény kézzel, mégis szinte érzékien irányító költőnő „reinkarnációjára”. Petrik Andrea ideális Psychének tetszik: ha kell, dévaj és buja, olykor esendő és kiszolgáltatott, máskor meg zsarnoki és lekezelő. Kihívó jelmezei beszédesek: az ifjú kor égővörösét az asszonyi évek óaranyára, majd a halott Nárciszt gyászoló éjsötétre cseréli. Álorcáit rutinosan váltogatja, de hogy valójában ki vagy mi rejtőzik az utolsó maszk alatt, talán maga sem tudja. A Radnóti Színház sokat foglalkoztatott ifjú színésznője becsülettel teljesíti feladatát, a premieren mégis a Psyché vonzásait és választásait irányító véletlenszerűséget, ösztönösséget, állatiasságot, azt a fajta zabolázhatatlan és szeszélyes őserőt hiányoltam belőle, ami szinte süt Weöres-Psyché szövegeit olvasva. 

 

Sopsits térszervezése finom játékkal utal a költemények valós illetve fiktív megírási ideje, meg a mi korunk közötti feszültségre. A XIX. század legelején épült, Gyula belvárosában polgári életmódtörténeti múzeumként működő Ladics-ház kertjében ülünk: kintről ugyan behallatszik a motorok zúgása, de ez akkor is maga az eltűnt (és véletlenül újra megtalált) idő. A fantasztikus tér minden zegét-zugát bejátsszák a színészek a kert közepén álló filagóriától a hatalmas gesztenyefa vaskos ágain át az épület kéjes nyögésektől visszhangzó tornácáig. 

 

A gyulai Psyché nem egyszerűen egy elsüllyedt kor elképzelt személyiségének arcélét rajzolja meg. Több annál: egyszerre méltóságteljes és pajkos, ihletett és profán főhajtás egy nagy költő(nő) nagy műve előtt.

 

Vö. Nyulassy Attila: Az időtlen nő 
Deres Kornélia: Alternatív tizenkilencedik 
Zappe László: Élmény helyett életrajz