A rendezvény nagyságához képest jelentékeny érdeklődés mellett kezdte meg koncertjét a Babám zenekar a hűs szombati délutánban. A Koala Fusion egykori tagjait tömörítő, s Pesten egyre gyakrabban fellépő formáció jazzes soul-popot játszik, az elődzenekar kísérletező kedve nélkül, s jobbára Kasa Júliát helyezve a középpontba, aki korábban az Anima Sound System énekeseként szerzett érdemeket. A visszafogottan hangszerelt, borongós hangulatú, főképp lassúdad számokat profin vezette elő a zenekar, s Kasa Júlia is bizonyságot tett roppant énekesi képességéiről (amin főképp tiszta hajlításokban bővelkedő előadásmódját kell érteni). Ám igazság szerint a dalok önmagukban nehezen vonzzák a figyelmet (ráadásul legjobb számukat, a monoton alapokra építkező Trolls ’n’ boys-t emlékeim szerint nem is játszották), ilyenformán a korai kezdés és a háttérszerep indokoltnak volt mondható.
 Longplay Superstars |
Fél nyolckor a Longplay Superstars lépett fel. Szimpla, nyers, saját bevallásuk szerint „bekiabálós” funkot játszanak, ami annyit jelent, hogy a különféle zenekartagok (van belőlük szép számmal, hiszen csupán rézfúvósból is három – trombitás, szaxofonos és harsonás – bólogat a színpadon) rendre rákiabálnak társaik jammelésére, hol afféle MC-ként szórakoztatni próbálva a közönséget, hol sete-suta rap-betétre ragadtatva magukat. Habár a javarészt éppen arra őgyelgő turistákból verbuválódott közönséget kétségkívül meggyőzte a Szupersztárok elánja, a magunk részéről inkább kellemetlenül éreztük magunkat, amennyiben ezek a rokonszenvesen rosszul öltözött, hétköznapi figurák már-már ironikusnak tetsző hiteltelenséggel imitálták a műfajhoz kötődő gesztusokat – aminek a kínosan hosszadalmas „gerappázás” csupán az egyik mélypontja volt.
Sokkalta jobban áll az amatőrség bája a már több mint egy évtizedes múltra visszatekintő Boogie Mammának, amely hírnevéhez méltón messze a legszórakoztatóbb koncertet adta a könnyűzenei hétvégén. A lehengerlően idióta ska-zenekar ezúttal az emberiség kiirtására és a robotok inváziójára építette föl tavalyi lemezének sokadik bemutató koncertjét, aminek jegyében a frontember Szili Miklós hol robot-almalét osztogatott, hol pajkos kupakdobálásba keveredett a közönséggel, hol pedig egyszerűen körbeugrálta a padokon elhevert látogatókat –, ekképp pedig a fiatalokat hamar sikerült becsábítania a zsebkendőnyi tánctérre. S bár némely sokadjára elővezetett tréfa idővel elfáradt, a szellemes sorokkal dúsan megszórt és nagy lendülettel tálalt dalok végig fenntartották a bulihangulatot – legyen szó a Négyeshatosról, a kiváló Apró keblek dicséretéről vagy a legnagyobb slágerről, a Mi adtuk az EU-nak a legjobb nőketről. Ennek a koncertnek még a pocsék hangosítás sem tudott igazán sokat ártani.
 Boogie Mamma |
A levezetés kevéssé becses feladatát a Shantala vállalta magára. A sportos megjelenésű, áramvonalas frizurájú férfiakból illetve a szlávos szépségű énekesnőből, Ábrahám Nórából összeálló zenekar a szerény követelményeknek megfelelő ambíciókat tűzött maga elé, amikor többek közt U2-, Morcheeba- és Cure-számok feldolgozásait minden invenció nélkül, akusztikus gitárral és seprűs dobokkal, no meg erőteljes visszhanggal játszotta elő. Álmatag és ártalmatlan produkciójuk azonban vélhetőleg egy belvárosi étteremben lett volna igazán a helyén.
Lendületes, erőtől duzzadó fellépésekkel indult a vasárnapi – s talán a szemernyivel melegebb idő miatt bőségesebben látogatott – program. Így a talán túlságosan is eklektikus Z.U.P, s a főképp blues-rock és funky vonalon mozgó Crazy Fake is energikus koncertet adott – utóbbit kivált az énekes, Mihály Katalin intenzív színpadi jelenléte tüntette ki. Nem lankadt a lendület a The Soultramps esetében sem, amely az egykori megasztáros, Gál Csaba Boogie vezérletével prezentálta – olykor elkalandozó szólókra futó – funk-szerzeményeit. Bár a zenekar repertoárja változatossággal éppen nem vádolható, tömény és professzionális előadásuk végig élvezte a népes közönség tetszését és figyelmét.
 Jerry Lee’s Rock & Roll Service. Fotó: Gaál Márton |
Hasonlóképpen állt a helyzet a nap húzónevét jelentő ’round nine-nal is. Pedig a búgóhangú Hajagos Andrea zenekarának kellemes jazz-popja számunkra inkább afféle lagymatag, szupermarket-kulisszába illő muzsikának tetszett, s akárhogy kerestük is, nem fedeztünk föl benne semmi érdekfeszítőt. Azon túl persze, hogy az egyébként meglehetősen szokványos produkció folyvást teret engedett a népes zenésztábor változó minőségű szólóinak és magánszámainak (ezekbe Szalkay Dávid trombitás különösképp eufórikusan vetette bele magát), majd azt követően egymás ünneplésének is – melyhez nagy lelkesedéssel csatlakozott a lampionok alatt önfeledten ringatózó közönség java.
Még inkább lelkes volt a hangulat a csúcsidőben helyet kapott Jerry Lee’s Rock & Roll Service koncertje alatt, ám róluk aztán semmiképp nem lehet elmondani, hogy ne tettek volna meg ezért mindent. A bőgős-zongorista-gitáros-dobos (plusz egy sarokban álldogáló trombitás) felállásban játszó tribute-zenekar külsőségeiben is akkurátusan alkalmazkodik a rockandroll hőskorszakához, s így a színpadkép, a ruházat, de még a mozdulatok is pontosan idézik az ötvenes éveket. S az önfeledt, gyermeki lelkesedés, amellyel a vörös fejű zongorista (nevét nem sikerült megtudnunk) az agyvérzés határán püföli hangszerét, valódi hitelt ad a múltidézésnek – jóllehet énekfronton, különösen Jerry Lee Lewis aranytorkú pályatársait megidézvén azért igencsak megmutatkoznak a formáció korlátai. A cél persze semmi különös, csupán némi tánc, egy felhőtlen óra és egy igazi rockandroll buli – ami e már-már családias hangulatban, a kissé fapados körülmények között végül sikerrel megvalósult.