Jean-Manuel Candenot és Hanna Schaer az operában |
2007-ben a Bordeaux-i Opera bemutatta a magyar szerzőnek az Anyaistenből készült, újraírt zenedrámáját. Adósságtörlesztés: válaszként ezt olvasni több helyen arra a jogos kérdésre, hogy vajon hogyan kerül egy magyar zeneszerző első operája a Bordeaux-i Opera műsorrendjébe? A Franciaország délnyugati részén fekvő kikötővárosról ugyanis nem állíthatjuk, hogy túlságosan büszke lenne Nobel-díjas szülöttjére. Mauriac írásait ismerve ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a vidéki Franciaországról igencsak sötét képet fest: nála rendre szexuális elnyomás, érzelmi zsarolás és egyéb kegyetlenségek homályosítják el az amúgy festői táj szépségét.
Az Anyaisten zárt mikrovilágát is kimondhatatlan indulatok, titkos szenvedélyek feszítik. Az alapképlet ismerős: a zsarnoki Anya és a felnőtt létére gyermeki sorban tengődő Fiú, meg a kettősükbe (talán) felszabadítóként becsatlakozó harmadik, a Nő története számos variációban hozzáférhető. François Mauriac kisregényében isten háta mögötti vidékre helyezi szereplőit. Félicité, a kőszívű anyaisten saját érdekei szerint formálja-torzítja fia, Fernand jellemét: az apa korai halála után évtizedeken át kettesben élnek. S bár az egyre korosodó fiúnak van egy (feltehetőleg üzleti alapokon álló) „kapcsolata” Bordeaux-ban, azt is csak azért tűri anyja, mert minden az ő jóváhagyásával és hallgatólagos beleegyezésével zajlik. Veszélyt jeleznek azonban női ösztönei, amikor fia a nagyszájú, szókimondó Mathilde-ot – menekülési útvonal reményében – elveszi. Anya és fia kapcsolatában gyökeres fordulatot Mathilde halála hoz: az éppen elvetélt feleség életért folytatott küzdelme adja a regény felütését.
Tihanyi László. Forrás: btf.hu |
Tihanyi László operája – mely a Budapesti Tavaszi Fesztiválon egyetlen alkalommal volt látható a Fesztivál Színházban – meglehetősen hűen követi a regényt és szövegét, ám kerettörténetet kanyarít a háromszereplős kamaradráma magja köré. A zenemű dramaturgiáját az időhöz való eltérő viszony határozza meg: a gyötrelmes jelen és a sosemvolt szép múlt mellé Tihanyi – és szövegíró társa, Alain Surrans – jóvoltából felsorakozik az éteri jövő be nem következő idősíkja is. Múlt, jelen és jövő mindvégig követhetően váltogatja-űzi egymást Tihanyi zenedrámájában, felmutatva az előzményeket, s megelőlegezve a folytatást. A zeneszerző a dráma negyedik, virtuálisan jelenlévő szereplőjévé emelte Mathilde és Fernand halva született gyermekét is, akinek nem evilágiságát az Amor Sanctusból kölcsönzött latin nyelvű énekek sugallják. A keretjátékban helyet kapó angyalok kara az éteri tisztaságú dalokkal fogadja gondjaiba a halott gyermeket, s így búcsúznak az opera végére magára maradó Fernand-tól is.
Tihanyi László első operája érett, egységes, nagyszabású munka. A zenei szövetet a sötét, mély színek határozzák meg, ám a Mathilde és Fernand köré rendeződő első, illetve a Félicité és Fernand ügyét tárgyaló második résznek is megvannak a maga csúcspontjai, főleg az említett szereplők között négyszemközt zajló jelenetekben. Mintha Tihanyi vezérlő ideája az adaptált művet uraló nyomasztó atmoszféra minél teljesebb visszaadása lett volna, s ezen törekvése nem is tévesztett célt. Zenei elődei között Debussytől Eötvös Péterig sokakat megnevezhetünk, ám a hangkulissza szerves része például a távolról folyton behallatszó vonatzúgás is, ami mintha ironikusan emlékeztetne a menekülés lehetetlenségére.
Jean-Manuel Candenot |
Ez pedig már átvezet Christine Dormoy rendező visszafogott színpadra állításához, ami ugyan többnyire a kellő alázattal közelít az izgalmas alapanyaghoz, ám olykor mégis hiányérzetet hagy maga után. Philippe Marioge hatalmas, üres térbe helyezte hőseit: a hátsó falat alkotó, több emelet magasságú ablakszemek, s a sokszor követhetetlen rend szerint rájuk ereszkedő redőnyök mellett Mathilde halálos ágya, valamint Félicité és fia kétszemélyes ülőalkalmatossága kapott helyet a színen. Az ablakok mögötti falon vagy a leengedett redőnyökön olykor Eric Angels videói futnak, nem mindig okkal. A budapesti vendégjáték új elemet is hozott az előadásba. Technikai okokból az anya halálakor nem csupán a színpad sírhelynyi méretű területe tűnt el, mint Bordeaux-ban, hanem a tér jelentős része lesüllyedt – ez viszont amellett, hogy egészen másként hat, részben mást is jelent.
A három főszereplő közül a Mathilde-ot alakító Sevan Manoukian szerepe a legkevésbé hálás: az első felvonásban többnyire haldokló, a másodikban a kezdeteket megidéző lány alakja egydimenziós maradt. Mind színészileg, mind vokális teljesítményével jóval jelentékenyebb nála Hanna Schaer (Félicité): a kegyetlenségbe beleőszült, rosszindulatú , sudár öregasszony törékeny termetére rácáfolva a maga teremtette rend teljhatalmú úrnője. Kettejük közt hányódik a valódi főszereplő, a megrendítő erejű alakítást nyújtó Jean-Manuel Candenot az ötven éves gyermek, Fernand szerepében. A szolgáló, Marie (Denise Laborde) a tudatlanok gondtalanságával létezik. Az orvos, Duluc szerepében a ragyogó Christophe Berry, akinek különleges énekmonológjai reményt is nyújtanak: van esély józan hangon megszólalni, bármilyen embertelen is legyen a magunk teremtette világ.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)