Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban / Salzburgi Ünnepi Játékok 2010
2010.08.08.

Peter Stein Oidipusz Kolónoszbant rendez Salzburgban, a halleini volt sólepárló épületében Klaus Maria Brandauerrel. Szophoklész utolsó drámáját a 74 éves Stein és a 67 éves Brandauer a 90 éves fesztiválon készíti el; az öregség, az elszámolás tematizálja az előadást. JÁKFALVI MAGDOLNA KRITIKÁJA.

Oidipus: Klaus Maria Brandauer
Oidipus: Klaus Maria Brandauer

Peter Stein évek óta vállaltan hagyományos színházi előadásokat készít, szövegeket állít színpadra, nem a posztdramatikus trendek vonzzák, hanem a szövegértés művisége, az apró, a játékhagyományt megidéző gesztusok és teátrális működések. Öreges és ódivatú koncepciójában minden, miként Oidipusz egész teátrális megjelenése. Klaus Maria Brandauer vak, bolyongó királya Max Reinhardt színházának szerepkoncepcióit idézi fel, a vakság fekete sminkkel, a magányos őrület hosszú, gyér ősz hajjal, az elhagyatottság megkopott és megszakadt rongyokkal válik képpé. Stein 2010-es rendezésében ilyen egyszerűen és nagyon régien jön be Oidipusz balról, a sivatagból.

Stein az előadás ritmusában, térszerkezetének kialakításában a századelő igen egyszerű mozgás-szimbolikáját használja: a színpadon előttünk élő olajfaliget, pirosra festett omladozó balusztráddal kerítve. Balról melegsárgás fényű járás, innen érkezik minden betolakodó, jobbra hideg, szürke fények, csak a város lehet arra, ahonnan Thészeusz jön. A kar mindig a nézőtér felől lép fel a színpadra, közülünk válnak ki, közénk botorkálnak, tizenkét kalapos-sapkás, főként szakállas férfi, öregek, botra támaszkodva töltik az időt. A színpadon folyamatos mozgásuk mindig tömeggé szervezi őket és tereli értésünket a magányos hős királyról a város közössége felé. Ráadásul Stein jellé formálja a kar közös testét: hol ék alakban mutatják az utat, hol kalodaként körbeveszik az utazót, hol sorban állva vonalként jelölik a mozgás, a polisz, a hatalom határát.

Kreón () és Oidipusz
Kreón (Jürgen Holtz) és Oidipus

Minden archaikus görög dráma előadását dominánsan értelmezi a kar színpadi jelenléte, ez rendben. Stein behozza a provence-i kisvárosi munkások vasárnapi kvaterkára igyekvő tömegét, és percekig persze csak az öregség, a kopottság, az elmúlt élet feletti nyomorúság érzete kíséri őket, de amikor megszólalásuk ritmusa számunkra is renddé szerveződik, akkor a régi nagy mester ujjgyakorlata hirtelen igazi avantgárd formává áll össze. Peter Stein a karral felidézi a húszas évek munkásmozgalmi kórusait, s mintha Reinhardt korai utasítása nyomán történne, a kar a szöveget szétbontva, ismételve, zümmögve egyszerre dolgozik a szavak értelmével és a közös megszólalás erejével. Hang és szó, zene és értelem régi-régi formája kapcsolja be az avantgárd invenciót az előadásba, s viszi majd három órán át a halálba készülő öreg király történetét. Klasszikus és avantgárd formaelemek egyre intenzívebben játszanak a hagyomány és a megdöbbentés formájával, felismerünk és kizökkenünk egyszerre.  Stein a megdöbbentés, megijesztés avantgárd gesztusát persze Zeusz, az istenek istenének megjelenésekor használja legerősebben. Zeusz villáma megnyitja az eget és a földet, Stein több száz reflektorral szembevilágítja a nézőteret és olyan dübörgést indít a hangfalakból, hogy többen használják a bejáratnál osztogatott füldugókat.

és Oidipus
Théseus (Christan Nickel) és Oidipus

Brandauer persze maga is végigvinné az előadást, rettenetes ereje szétfeszít minden színpadi kommunikációs szabályt, mozdulatlanná kell válnia, hogy ne rá figyeljünk, hanem Christian Nickel Thészeuszára, Jürgen Holtz Kreónjára, Dejan Bucin Polüneikészére, mikor ki zargatja mindenféle földi hívságokkal. Brandauer szinte végigüli az előadást elöl középen, teste nem játssza, hogy vak, csak sminkje jelzi ezt. A halálba készülő Oidipusz gúnyos, viccelődő, ironikus, legkivált hangjával dolgozik, mimikáját lefojtja a nem-látás mutatása, de a testéből áradó rettenetes erő, a régiek színészi tudásából építkező biztonság bőven elég tizenkét polgár, Thészeusz, Kreón katonái és még saját gyerekei lejátszására is. A vállaltan legteátrálisabb, igazi, régi-steines jelenet persze Oidipusz leereszkedése a Szent Ligetbe. Most mégis inkább Kreónnal folytatott vitájára fogok sokáig emlékezni. Kreón kerekesszékben érkezik, mintha thonet lenne a húszas évekből, lágyan gördülő luxuscikk, az ülő Oidipusz mellé parkol, s egymás mellett király és király, Iokaszté bátyja és férje-fia Salzburgban Beckettet játszik. A vak és a kerekesszékes fragmentje játszódik le Stein Szophoklész-fordításában egyszerűen, Babits-sallangoktól mentesen, s a különféle testi gyengeségeknek kiszolgáltatva, az élettől való elköszönés pillanatában két modellt látunk: Kreónét, aki további hatalommorzsákért küzd, és Oidipuszét, aki rettenetes büntetésként kapott élete végén (de Brandauer színpadi jelenlétében azt mondanám, hogy ereje teljében) dönt arról, kit jutalmaz és kit büntet halálával. Becketti elképzelés a steini koncepcióban.

A Kórus és Oidipusz
A kar és Oidipus

Stein és Brandauer tehát az avantgárd hagyományt követve feleleveníti a régi (és még egyáltalán nem retro) konstruktivista és expresszionista színházi ötleteket, s ehhez Ferdinand Wögerbauer geometrikus díszlete szabályozott kereteket teremt. A Szent Liget téglalap, az isteni villám háromszög, a kapuk négyzet alaprajza egyszerűségével megbonthatatlan és kikezdhetetlen vizuális erőt kölcsönöz a térnek, s ezt a színek és matériák szimbolikus kódja csak erősíti. Thészeusz fehér selyemben, Kreón vörös gyapjúban, a thébaiak zöld bőrruhában vizuálisan is előtérbe kerülnek a viseltes fekete-szürke öltönyös kar és az elhasznált, kosz-színűre kopott menekülők, Oidipusz és lányai köntösének hátteréből.

játéktere. Forrás: www.salzburgerfestspiele.at. Fotó:
Ferdinand Wögerbauer játéktere. Fotó: Monika Rittershaus (A képek forrása: salzburgerfestspiele.at)

Bonyolult ez a játék, összetett és igen finom, mert lehetetlen réginek és öregnek tűnni, miközben a gondolati meghökkentés játszmái fizikai dimenziókat kapnak. Oidipusztól Kreón katonái elrabolhatják lányát-szemét, Antigonét és Iszménét, a vak, magatehetetlen, megfáradt öregember kiszolgáltatottságát ez a jelenet a legvégsőkig megmutatja, de megmarad neki az egész életét végigkísérő tudata a világ rendjéről: ő az istenek akaratából ölte meg apját és vette feleségül anyját, az istenekhez fordulhat hát megátkozni bűnben fogant ikerfiait. Van hát rend, ha megértjük és elfogadjuk a rend szabályait. Öregnek, bölcsnek kell lenni hozzá.

Ezt a drámát Szophoklész szülőhelyére, Kolónoszba helyezte, s nem tudhatta, hogy testét nem fogadja majd be az akkor épp a spártaiak uralta föld. Stein és Brandauer Oidipusza kiszolgáltatott és erős egyszerre. Ősszel majd a Berliner Ensemble-ban elválik, a repertoár-játszásban is ilyen nyílt ovációt érnek-e el az öregek. Brandauer, Stein, Szophoklész és Oidipusz.

Vö. Koltai Tamás: Istentelenül 
Papp Tímea: Brandauer! 

Rendező:  Peter Stein,  Díszlettervező:  Ferdinand Wögerbauer,  Jelmeztervező:  Moidele Bickel,  Zene:  Arturo Annecchino,  Világítástervező:  Joachim Barth,  Dramaturg:  Viktoria Böke, Hermann Beil,  Szereplők:  Klaus Maria Brandauer,  Katharina Susewind,  Anna Graenzer,  Christian Nickel,  Jürgen Holz,  Dejan Bucin,  Martin Seifert,  Winfried Goos,  Roman Kaminski,  Roman Kanonik,  Michael Kinkel,  Detlef Lutz,  Uli Plessmann,  Lucas Prisor,  Michael Rothmann,  Stephan Schaefer,  Andreas Seifert,  Norbert Stöss,  Matthias Znidarec