Július utolsó napjára csak egy színpad maradt a Lánchíd pesti hídfőjénél, a kisebbik színpadot már fel sem építtették a szervezők.
 Jelen Trió |
Igazságtalanság lenne azonban a jazz programokat említetlenül hagyni, ugyanis a július 24-i hétvége hozta el az idei legszínvonalasabb koncerteket. Szombaton a Jelen Trióra értem ki: a filmzenéket, jazz sztenderdeket és saját darabokat játszó szaxofon-bőgő-dob trió kétségtelenül legfontosabb tagja a fiatal szaxofonos, Ávéd János volt. Nem nagy formátumú zenekar még a Jelen trió, de a tagok ügyesek, pompásan teremtenek hangulatot – ajánlom őket filmrendezők figyelmébe. Az őket követő Trio3PO tetszett a legkevésbé: de ez inkább csak annak tudható be, hogy nem vagyok kedvelője a progresszív rockkal kevert jazznek. A sokszor igen ércesen, fémesen, sokszor kifejezetten durván megszólaló banda hol fúziós jazz zenekarokat juttatott az eszembe – vagy még inkább a szép emlékű Solaris együttest -, hol metál együtteseket. A hangzásért, a hangzásképért Milosevics Mirko felelt.
Fél hétkor következett Tóth Viktor szaxofonos. Triójában mindenki kiváló zenész, Szandai Mátyás bőgős és Jeszenszky György dobos is. Tóth Viktor az egyik legtehetségesebb fiatal zenészünk, Hamid Drake oldalán felvett új lemezei is nagyszerűek, egyetlen percük sem unalmas. A koncertet olykor egy kis szél is megzavarta, de nem csak az volt az oka annak, hogy Tóth Viktor nem játszott olyan elmélyülten, mint egy pinceklubban.
 Tóth Viktor triója |
Valószínűnek tartom, hogy levette az első, kissé elszállt, Coltrane Love Supreme-korszakát felelevenítő, nagyon elborult improvizációja után, hogy a közönség itt – ez a közönség most nem vevő a megszokott Tóth Viktor-hangzásra. Arra a roppant meditatív, a lélek és a tapasztalatok mélyére levezető zenére, amely miatt Tóth Viktort a szaxofon szerzetesének is hallhattuk már nevezni. Tóth Viktor hetekig készül – a világtól elvonultan – egy-egy fellépésre. Meditál, önmagára figyel. A koncertjein ezek a belső, nagyon mélyen megélt élmények szólalnak meg. Úgy érzem, amikor az első szám után énekbeszédre váltott, a sokszor ismételgetett mondattal – ez egy délutáni zene, délutáni zene – mintegy önmagában tudatosította, hogy most másoknak, másfajta közönségnek játszik. A rap-betétekkel felhígított szerzeményeket Stan Getzet idéző utánérzések követték, vagyis kicsit könnyedebb, kicsit lazább, latinosabb dalok.
Tóth Viktort a Tamarazene követte. Mózes Tamara Párizsban tanult, egyike a legjobb magyar jazz énekesnőknek, noha még nem olyan népszerű, mint Harcsa Veronika vagy Fábián Juli. Horváth Dániel dobossal lépett fel. Magát kísérte zongorán, de mégsem érzek kísértést, hogy Diana Krallhoz hasonlítsam: Tamara hangja kevésbé simulékony, zongorázása nem olyan visszafogott, ellenben szívesen és sokat scattel. Az első – egyébként lassú – Nina Simone-dalból vagy tizenöt perces, pörgős kompozíciót kreált. A kiadott programtól alaposan eltért, játszott saját dalokat is – ezek sem voltak rosszak –, de szintúgy egy kis Kern–Hammersteint, s persze a hozzá legközelebb álló Monkot is.
 Tamarazene. Fotó: Felvégi Andrea (Forrás: Budapesti Fesztiválközpont) |
A következő hétvége azután a világzene jegyében telt el. Szombaton a Tárkány Műveket hallhattam. Zenéjük, bár vannak kevésbé autentikus saját szerzeményeik, tiszta népzenének tetszik. Az együttesnek egy igazán nagy slágere van, a Csiririp. Énekesnőjük, a gyönyörű Paár Julianna hangja nyílt, tiszta, selymes. Olyan ártatlanság és jókedv sugárzik belőle, hogy már csupán ezért érdemes volt belehallgatni az együttes koncertjébe. De a formáció egyéb zenészei is, különösen a szaxofonos, Kováts Gergő remekül improvizálnak, játszanak.
A Fringe révén igen sikeressé lett Fabula Rasára értem ki vasárnap délután. Elég régóta követem az együttes vezetőjének – Szirtes Edina Mókusnak – a pályáját. Játszott szegedi zenekarokkal (Nyers), majd népszerű sztárokkal (Zséda). Mókusból árad a zene. A hangja olyan, mint egy sokat dohányzó afro-amerikai özvegyasszonyé, olyan füstös, mély, kellemes, igazi blues zenész hang. Van magassága is, volumene; ugyanakkor úgy hegedül, mint régen Lajkó Félix vagy Yann Tiersen, olyan virtuózan, sok virgával, s bármikor képes imitálni a cigányprímások játékát is. Dalai közt számos kellemes szerzemény akad. Nagyon sajnáltam, hogy eleddig nem talált megfelelő együttest, olyan zenekart, amellyel kibontakozhat. A Fabula Rasát sem érzem teljesen helyes döntésnek. Túl sokat hagyta érvényesülni a kevésbé jól éneklő Balogh Gusztávot. Mókus túl sokszor vonult a háttérbe – a szerénység erénye kifejezetten hátráltatja karrierjének kibontakozását. A szerb, balkáni dalokban jobban otthon érzi magát, mint a rockosabbakban.
Mókus nagyon ért a hangulat, a ritmus fokozásához, kevésbé az intim hangulatok megragadásához (a Radnóti Miklós versére írt Pogányköszöntő nem fogta meg a költemény lényegét). A népzenei alapokra építő dalok közül a Nem tudja ezt senki épp olyan megragadó volt, mint a halandzsa- vagy szerb sorokra írt dalok. Kiváló együttes Fabula Rasa, de úgy éreztem, Mókus azért még ennél is többet érdemelne.
A Fabula Rasa után lépett fel az est legjobban várt zenekara, a Kerekes Band. Csángó Boogie, ordította bele a mikrofonba az együttest vezető, hosszú furulyán játszó Fehér Viktor. Ezzel tökéletesen ki is fejezte a zenéjük lényegét. Erőszakos, vad rockzene, magyar, gyimesi csángó, moldvai népzenei alapokra építve. Vagyis az eredeti dalokat autentikus hangszereken, rohamtempóban, az AC/DC energiáit idézve: nyomják, tolják. Fehér Viktor nemegyszer egyik lábát megemelve léggitározik a hangszerén. Fején pörge, fekete kalap, rajta egy piros suba. Olyan, mint egy bősz juhász, aki most megmutatja a népeknek. Azok meg szájtátva nézik.