Chick Corea, a jazz-zongorában régóta uralkodónak tekintett generációs triumvirátus (Jarett-el és Hancockal) kiugróan színes egyénisége, már bízvást törzsvendég mifelénk. Még új volt a Budapest Sportcsarnok, amikor nem először jött Magyarországra, teljesen egyedülálló vonósnégyes-kísérettel hozta el Gary Burtont, kedves duópartnerét, és azóta pályáját a magyar közönség lényegében folyamatosan figyelemmel kísérheti.
Bármennyire is meglepő, de Corea hetvenhez közelít, így nem csoda, hogy művészetében az utóbbi években retrospektív jelenségek érvényesülnek. Néhány éven belül felélesztette a Return to Forevert, John McLaughlinnal pedig együtt vezetnek egy kvintettet (Five Peace Band), amellyel dupla koncertlemezt adtak ki, amely a leginkább megfelelő csomagolás több régi, mint új szerzemény számára. Sorlemezei között ezt a tendenciát még leginkább a Hiromi nevű tüneményes japán zongoristával készült duója oldja, meg a szintén nem olyan régi Béla Fleckkel közös album.
 Chick Corea |
A most hallott kvartett tulajdonképpen redukcióval állt elő egy régebbi zenekarából. Corea egy évtizede Bud Powell (1900-1950) szerzeményeiből állított össze műsort, amelyből kiemelkedően sikeres, művészileg is a legmagasabb kategóriába sorolt album és turné született, 16 Grammy-díja között ez is ott van. Két fúvóssal kiegészülve akkor már együtt volt ez a kvartett, de azt is meg kell jegyezni, hogy mindegyik tagnak volt addigra egyéb munkakapcsolata is a többiekkel, tehát a generációs szórás ellenére ágas-bogas kapcsolatrendszerről van szó. A szaxofonos Kenny Garrett ötvenes, a bőgős Christian McBride a legfiatalabb, még nincs negyven, és a legendás, immár nyolcvanöt éves Roy Haynes a dobos, aki a hatvanas évtized végén készített a zongoristával először lemezt.
A kvartettet Freedom Bandnek nevezték el, egyrészt, hogy legalább szimbolikusan csökkentsék Corea vezető szerepét, hiszen itt mindenki zenekarvezető évtizedek óta, másrészt mivel ilyen jól ismerik egymást, nem készültek arra, hogy minden este ugyanazt adják elő, ugyanabban a sorrendben, ilyen kötöttségektől szabadok akartak maradni. A turnéra készülve a zenekarvezető website-jának nyilatkozva McBride egyenesen földrengető koncerteket várt. Haynes, aki nem a szavak embere, saját várakozásaival kapcsolatban gyors egymásutánban emlegette a mennyeket és a poklokat, de mindkettőt fülig érő szájjal.
A koncert kicsit vontatottan indult, Corea Bud Powell című számával. A Veszprém Aréna egy sportcsarnok, és nem olyan szerencsés helyszín, mint a Püspöki palota előtere, a két hangszóró is kicsit túl magasan lógott. A visszhangot ezzel ugyan kiküszöbölték, de azért a dobozhangot és a légkondicionálót végig hallottuk. Ráadásul Corea és Haynes monitoránál majdnem végig ott ólálkodott az egyik technikus. A trióhangzás csak-csak rendben volt, de a szaxofonnal együtt már borultak az arányok, torzultak a hangszínek. A második szám bevezetőjeként Corea egy, a Magyar képekre emlékeztető népdal adaptációt játszott szólóban, de erre a közönség valahogy nem reagált, pedig az intró pompásan át is vezetett egy saját szerzeményébe. A harmadik felelgetéssel kezdődött: Corea egy Powell-sztenderd témáját pedzegette, amire Haynes replikázott, főleg káván, még a résztvevőknek maguknak is szórakoztató volt ez dialógus, ami visszatért a szám végén, amikor Garrett is bekapcsolódott.
 Freedom Band (A szerző felvétele a veszprémi koncerten készült.) |
Garrett azért érdekes választás Corea szempontjából, mert egészen mást csinál, mint amit Corea együtteseinek fúvós szólistáitól megszokhattunk, főleg szólóinak harmóniakészlete és struktúrája tér el jelentősen a zongoristáétól. McBride mindent felvonultatott, amellyel igen fiatalon a világ egynéhány legjobb jazzbőgőse közé került, virtuóz nagy hangközös ugrások, szűnni nem akaró groove, magas regiszterben is elbűvölő dallamok, éneklős és dögös hangvétel, lép, lép, majd megint ugrál. Igazán nehéz szerepe volt, mert valódi horgony kellett legyen a kvartett hajóján, a játékosok néha annyira másfelé mozdultak a főleg sztenderdekből és kisebb részben Corea szerzeményeiből álló műsorban, hogy ingadozott az egyensúly. Rajta kívül az elnyűhetetlen dobos, Haynes is csupa fül volt, minden rezdülést követett, és minden lehetséges ponton új löketet adott a hajónak. Ez a negyedik szám elején is nyilvánvalóvá vált, amelyet trióban kezdtek, azután újra Garrett percei következtek, aki jazztörténeti jártasságát is megmutatta nagy hangszeres elődei felidézésével. Az utolsó számban Haynes apait-anyait beleadott, szellemes és energikus volt, a szóló végén tapsorkán közben pattant fel a dobszékről. A koncert ráadásában egy bluesra improvizáltak, a hangulat ekkor már olyannyira a tetőfokára hágott, hogy Garrett és Haynes is többször újraindították a számot. A másfél órás koncert végén az általános örömben már csak hülyéskednek, egymásnak örülnek, de mindenekelőtt a boldogan nevető, még zene után is lüktető, meg nem álló Haynesnek.
A zenekar tehát megmutatta – és az ő szintjükön ez bőven elég egy óriási hangulatot és nagy sikert hozó koncerthez –, hogy számukra a szabadság a játék szabadságát jelenti. A játék, amely lehetővé teszi a gyerekességet, amely a variációkban ölt testet, amelynek lételeme a meglepetés. A hangszert játékszernek érző muzsikusok mindent átfogó tudása sem tudta azonban feledtetni a néhány kevésbé feszes kvartett-részt, hogy Corea ugyan végig kézben tartotta az eseményeket, de valamiért kevesebbet vállalt, nem csillogott úgy, ahogy szokott, és hogy nem kidolgozott, felépített koncept-műsort, „csak” jazz-témák interpretációit hallottuk. De ez a koncert nem Corea zongorozásáról szólt. A „show” a dobosra és korára volt kihegyezve, aminél szintén láttunk már Coreától és társaitól ízlésesebb és tartalmasabb dolgot.