Toldi Éva A múltreprezentáció lehetőségei. Történelemelbeszélés a mai magyar irodalomban című kötete a prózafordulat utáni második, a történet visszatéréseként vagy rehabilitálásaként elkönyvelt „fordulat” prózáját, azon belül is a kilencvenes évek és az ezredforduló történelmi regényeit igyekszik körüljárni.

A múlt század hetvenes éveinek vége és kilencvenes éveinek közepe közti időszakáról úgy tartja a kritikai és irodalomtörténeti közfelfogás, hogy a prózában ekkortájt a történetalakítás, az elbeszélés(mód) előtérbe került a történethez képest, az irodalmi szövegek nyomatékosan felhívták a figyelmet megmunkáltságukra, nyelvi és narratív felépítettségükre, s a megnyugtatóan lekerekített, zárt elbeszélések kerülésével az egyetemes érvényre igényt tartó világmagyarázatok is eltűnőben voltak. A kilencvenes évek második felétől jelentkező, történelmi regényekként és önéletrajzi elbeszélésekként elkülönített prózai művek kapcsán viszont a történetszerűség visszatérése lett az egyik legtöbbet hangsúlyozott irodalomtörténeti fejlemény. A kortárs magyar prózairodalom ilyen tendenciáit a szövegszerű és a világszerű, a narrációközpontú és a történetközpontú vagy az „alanyiság” és a „tárgyiság” (Margócsy István) ellentétpárjaival szokás megragadni, noha – amint arra Margócsy is rámutat – ezek nem annyira egymás után, mint inkább egymás mellett létező törekvések. Toldi Éva joggal figyelmeztet arra, hogy a „második fordulat” (Kulcsár-Szabó Zoltán kifejezése) regényeiben megjelenő „történet már nem »az« a történet” (12.o.), hiszen egytől-egyig a posztmodern historiográfiai metafikció eljárásaival – többek közt az idő- és a térbeli viszonyok elbizonytalanításával, a nézőpont- és szólamváltogatással, az öntükröző mozzanatok gyakoriságával, az allegorikus jelentéslehetőségek megsokszorozódásával – dolgoznak.

A múltreprezentáció lehetőségeiben tanulmányozott műveket (Háy János: Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége; Darvasi László: A könnymutatványosok legendája; Láng Zsolt: Bestiarium Transylvaniae. Az ég madarai; Szilágyi István: Hollóidő; Márton László: Testvériség [Kényszerű szabadulás, A mennyország három csepp vére, A követjárás nehézségei]) már a kortárs kritika is együvé tartozónak vélte: ezeket csaknem ellentmondásmentesen a történelmi regény új, a műfaji hagyományt átértékelő és újraíró változataiként ismerték el.

A történelmi regény kortárs válfajainak elemzéseiben elterjedt módszer a történelem- és elbeszélés-elméletek meglátásainak alkalmazása. A mások – többek közt Bényei Tamás, Gyáni Gábor, Hites Sándor és Rácz I. Péter – által kijelölt ösvényen haladva Toldi Éva Hayden White és Frank R. Ankersmit nézeteinek korrekt, bár a magyarországi fogadtatástörténetükből vett hosszú idézetekkel és parafrázisokkal jócskán feldúsított összefoglalását nyújtja. A posztmodern történelemelmélet közismert belátásai szerint a történetírás is a fikcióképzés mintájára szerveződik, a történelem, a múlt nem egy stabil, teljes mértékben átlátható egész, hanem konstrukció, amelynek előállításában, megírásában vagy elbeszélésében a tényszerű a fikcionalizáló és a retorikai manővereknek kitett. A nyelvi fordulat és Hayden White utáni (napjainkban is vitákkal övezett) történelemfilozófia a szépirodalmi és a történelmi beszédmódok átjárhatóságát tételezi fel. Ez a relativizáló, a győztesek történetmondásaiból rendre kimaradó vagy háttérbe szorított faji, nemi és nemzetiségi kisebbségek történelmét is visszanyerni igyekvő szemlélet az adott történetmondó által megfogalmazott egyéni történelmi tapasztalatot fogadja el hitelesnek (vö. különösen Ankersmit), a felhalmozott kis történetek sokasága pedig árnyalhatja, sőt át is írhatja egy-egy ország vagy nemzet Nagy Narratíváját.

A kötet terjedelmes elméleti bevezetőjének tetemes része a viszonylagosító elképzelések ismertetésével foglalkozik, de Lukács György A történelmi regény című, a mimetikus-realista irodalomeszményre alapozó tanulmánykötetének valamint a Tiszatáj folyóirat két (1967-es és 2004-es), a műfaj alakváltozatai és elméleti jellegű problémái körül forgó vitájának kivonatolása sem marad el. A választott elméleti tájékozódási irány kiválóan illeszkedik az elemzendő irodalmi korpuszhoz, különösen mivel A múltreprezentáció lehetőségei nyíltan megfogalmazott céljai közé sorolja e kortárs regények történelem-, elbeszélés- és történetfelfogásának, az irodalmi hagyományhoz viszonyulásuknak, illetve prózapoétikai eljárásaiknak a vizsgálatát. A kötet értelmezéseket sorakoztató fejezeteiben azonban az irodalmi szövegek gyakorta az elméleti tézisek demonstrációiként jelennek meg; Háy Dzsigerdilenje például az ankersmiti elgondolás megvalósítójává válik: „Végkövetkeztetésünkkel úgyszintén Frank Ankersmitre kell hivatkoznunk: a posztmodern történelmi regény, akárcsak a posztmodern történetírás nem más, mint történeti tapasztalat érzelmektől sem mentes nyelvi reprezentációja.” (98.o.) Az egyes regényanalízisekben vissza-visszatérő, az elmélet és az irodalom között feltételezett közvetlen kapcsolat megfigyelése persze nem igazán ér váratlanul akkor, ha a kiinduló, megítélésem szerint nem eléggé alátámasztott előfeltevések a kortárs történelmi regények relativizáló-ironizáló (történelem)szemléletét nem a prózairodalom tradíciójából (pl. Ottlik, Mészöly, Esterházy)  eredeztetik, hanem elsőrendűen a történettudomány (17.o.) és a narratológia (183.o.) állításainak meghatározó hatásához kötik. Félreértés ne essék: ez utóbbiak, mindenekelőtt a történelemelmélet befolyását nem, inkább itteni túlhangsúlyozását, azaz a szépirodalomra tett effektusának mértékét tartom átgondolandónak. Az irodalom- és történelemelmélet iránti elkötelezettség az egyes regények kapcsán szintén újra és újra regisztrált „párhuzamos történetekben” szintén jól érzékelhető: „minden relatív, többféleképpen értelmezhető, vagyis éppenséggel nincs egyetlenegy igaznak feltételezett történet” (97.o.); „Hayden White nézeteit a valóság relativitásáról és a történetírás irodalmi jellegéről szinte szó szerint reprodukálják a Testvériség szöveghelyei” (170.o.).

A szövegmunka során kétségkívül releváns értelmezési szempontok – többek közt az elbeszélőtípusok, a metaforikus mozzanatok, a tér, az idő és motívumok kérdései – bukkannak fel, ám az interpretációk kevéssé kidolgozottak, több ízben a hosszú idézettel példázott rámutató jellegű felsorolásban merülnek ki. Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka és Horváth Viktor Török tükör című regényeinek ismeretében pedig a kötet záró kijelentése – miszerint „a tárgyalt jelenség mára lezárult, anélkül, hogy a történelmi regény a mai magyar irodalomban új formában kanonizálódott volna” (185.o.) – is ugyancsak elsietettnek mutatkozik.