 Lovas Rozi és Molnár Gusztáv |
A Kaposvári Egyetem színész hallgatóinak idei darabja, az Egy Carmen végül is azt adta, amit ígért: izgalmas, a helyszín adottságait felhasználó színházi kalandot a Zsámbéki Bázison. Nem robbant fel a laboratórium, nem kelt életre a nagy színházi Gólem, viszont unatkozni sem kellett. Nevetni annál többet lehetett, különösen, ha valaki még nem felejtette el huszonéves korát, meg azt az egy Carmen-előadást, amit valaha látott. Az sem volt rossz, hogy a néző használhatta a „konstruktív” agyát: összerakhatta a kellemes, fiatalos káoszból a finom, egymásba fonódó mozzanatokat, hangulatokat és követhette az érzelmi szálakat. Ezt elutasítani maga a lezártság, a megkövültség, az élet nem-szeretete.
A kaposvári színinövendékek és dzsessz tanszakos barátaik a Zeneakadémiáról már tavaly is birtokba vették a Bázist néhány hétre, hogy kipróbálják, milyen színházi műhelyt képesek létrehozni a saját élményeikből. Az Ottragadtak című tavalyi előadásuk, amelynek a műfaját romantikus fantasy operaként határozták meg, alapvetően a szereplők álmaiból és rémálmaiból állt össze. Kárpáti Pál színészhallgató rendezőként írt egy történetfélét az otthonról, a komfortérzetről, a hovatartozásról, a zenészek pedig dalokat szereztek hozzá. Akkor még sokkal inkább belekerültek a sztoriba a próba vad körülményei, a Passió nevű helyi főhangár, ahol aludtak, éltek, ettek, mosakodtak, és végül flottul összeállt a work-shopnak indult munka, holott nem is akartak belőle előadást.
 Horváth Szabolcs és Jerger Balázs |
A tavalyi sikeren és – gondolom – a közös alkotás élményén felbuzdulva idén rezidens társulattá tették magukat, és egy meglévő történetet, Meilhac-Halévy-Mérimée 1845-ben írt Carmenjét vették alapul a munkához. A szerelemről, vad szenvedélyekről, féltékenységről, alantas emberi játszmákról szóló történet alkalmas volt arra, hogy rajta keresztül a saját viszonyaikat is megvizsgálják. Ráadásul adottak a gyönyörű dalok, a vad és lelkesítő L’amour est un oiseau rebelle, a Seguidilla, a Torreádor-dal, Carmen és Don José szomorú duettje és még számos részlet Bizet négyfelvonásos operájából, amelyeket szándékosan nem operaként énekelnek el a szereplők, hanem dalbetétekként, egy kissé musicalesen. Azt nagyjából kezdettől fogva tudtuk, hogy nem is szeretnének operaénekesekre hasonlítani, hiszen még a színészmesterséget is csak tanulják – ebben megint volt egy kis humor és jó sok vállalt esendőség, amitől a társulat, ha lehet, még szimpatikusabbá tette magát. Ahhoz képest viszont, hogy milyen bonyolultak az énekek, nagyon bátran adták elő, és lazán, pont mindig ott, ahol helye volt; ahogy a zenészek például sosem pihentek, és amikor épp nem volt dalbetét, akkor a hangulatokat festették alá, egy-egy akciót, párbeszédet tettek karakteresebbé vagy vicceltek el, esetleg részvéttel figyelték az előttük zajló eseményeket. Plasztikus együttműködését láthattunk színészkarnak és zenekarnak, és ezt akkor lehetett igazán érzékelni, amikor időnként ebben a darabban is eluralkodott a káosz. Olyankor az egyéni produkciókkal, zenész-színész interakciókkal szépen összeszedték a szálakat, és joggal érezhettük egy sevillai vagy zsámbéki kiskocsmában magunkat, ahol csak úgy, a helybeni történések megfigyelése is szórakoztató.
 Lovas Rozi és Sipos György |
A bázis legmagasabb pontján lévő kishangár közepén rendezték be a játszó teret, kétfelől széksorok, köztük ki-be járhattak az előadók. A dohánygyár és a csempészek tábora lemaradt, a helyszín csak Lillas Pastia kocsmája, ahol, miközben a tulaj alszik a fotelben, két léhűtő széket dobál egy kiálló vasrúd felé a falra. A felütés később kap értelmet, bár maga a macsó csínytevés is karikatúra: a hely leendő szellemei, új tulajdonosai ilyenre, formabontóra szeretnék majd az új dizájnt, miután kivásárolták a konzervatív érát. (Mi ez, ha nem művészeti üzenet?) Persze addig, míg a tulajdonoscsere megtörténik, lezajlik az egész darab, benne erőszakos férfiak, kiszolgáltatott nők, látszólag oda nem illő, az El Caminóról érkezett és arról naiv beszámolót tartó csajok, egy bikaviador-imitátor, meg néhány, a latin kultúrát is groteszk fénybe helyező alak. A fő figurák is hamar előkerülnek, Don José meg Carmen konkrétan a polcról. A lehetetlen és szomorú szerelmi háromszög, majd négyszög és hatszög a szemünk előtt fajul tragédiává, mintha csak a szomszéd asztalnál ülnénk, de nem ülhetünk át egy másikhoz. Az egész társaság végig szem előtt van, nem mulaszthatunk el semmit, sem Molnár Gusztáv (Escamillo) egészen egyedi, viccmesélésnek álcázott monodrámáit, sem a gumicsizmás Lovas Rozi (Carmen) halála utáni sopánkodását.
 Tolnai Hella és Rainer-Micsinyei Nóra. Fotó: Ilovszky Béla (A képek forrása: Zsámbéki Színházi Bázis) |
Nem tökéletes színházi előadás, de nem is gondolja magáról azt. A színészek szerepeket formáltak önmagukból, és megpróbálták azokat belehelyezni egy rég megírt darabba és a jelenbe is. Lehet, hogy egyszerre sokat akartak, ám vaknak és igen konzervatívnak kell lenni ahhoz, hogy ezeken a nyitott hallgatókon illetve ex-hallgatókon a (meg)tanult színházat követeljük, és ne vegyük észre, hogy bizony független színházi létüket próbálják előkészíteni. A függetlennek és újnak pedig arról kell szólnia, hogy utat keres.
Egy Carmen és egy Kárpáti Pál talán nem csinál nyarat, de ők így együtt nekem biztosan emlékezetessé tették a kétezertízest, és nyilvánvalóvá azt, hogy képesek dolgozni magukból luxus körülmények nélkül is. Márpedig most úgy áll a helyzet, hogy egy jó darabig nem lesz lágykenyér, se Honthy Hanna hasonmásverseny…