A múlt mítosza mint közösségi emlékezet aktiválódhat, amely olyan szemüveget varázsol a városlakó szemére, amely láthatatlanná teszi a húgyszagú, málló vakolatú utcácskák, pusztuló terecskék realitását, és valamiféle romantikus, mediterrán Árkádia-fílinggel ruházza fel a helyet, ahol élni kénytelen.
A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Kommunikáció Tanszékének munkatársai olyan könyvet publikáltak, amely egy Pécs városával kapcsolatos kutatási projekt eredményeit tartalmazza igen kiváló tanulmányok formájában. A kutatás elméleti alapvetése Pierre Nora híres „lieux de mémoire” („emlékezethelyek”, „emlékezet helyei”) fogalmára épül, amely lényegét tekintve olyan, a közösség tudatában élő és éppen az adott (itt: városi) közösséget közösségként megformáló elbeszéléseket veszi számba és elemzi, amelyek a Pécs múltjáról való beszéd szerves részei. Így a tanulmányok nem egyszerűen várostörténeti tematikájúak, hanem a város történeti (építészet-, irodalom- és kultúrtörténeti) elbeszéléseinek elemzéseit adják.
Szó van a néhány évet Pécsett töltő és azt Ovidiushoz hasonlatosan Tomiként vagyis száműzetésként megélő Kerényi Károly alakjáról (Havasréti József), vagy a nemrég elhunyt Rubin Szilárd Pécs környékén (szerintem Kővágószőlősön!?) játszódó krimijében kirajzolódó Pécs-képzetről (Keresztesi József), de alapos kultusztörténeti írás dolgozza föl a pécsi irodalmi élet nagy legendájának, Csorba Győzőnek az alakját is (Rauscher Edina). Két fontos tanulmány tárgyalja az egykor Pécsett megrendezett játékfilmszemle történetét (Labancz Eszter Szidónia), illetőleg Knoll István Diákváros (1967) című filmjének és a Városkrónikák (1970) Péccsel foglalkozó darabjának reprezentációs technikáját (Szijártó Zsolt), amely nyilván nem mentes a kor hatalmi-ideológia technológiájától.
Önálló fejezet foglalkozik a Pécset mint utópiát, vagyis a jövő emlékezetét tárgyazó elbeszélésekről: egyrészt V. Majerszky Róbert képeivel (Anghy András) kapcsolatban, másrészt pedig a „Magasház” történetével, illetve a hozzá kapcsolódó illúziókkal, elvárásokkal és nosztalgikus emlékezésekkel foglalkozó K. Horváth Zsolt által jegyzett írásban. Az utolsó fejezet Pécs köztéri építészeti emlékei közül választotta tárgyát, így a Pintér-kert története és a város életében betöltött szerepe (Farkas Krisztina), valamint a szocialista várostervezés gyöngyszemeként létrejött Szigeti városrész és az azt mintegy szimbolizáló Kígyós Sándor Kővirág szobra (Viczián Zsófia) kerül terítékre, legvégül pedig Pécs II. világháborús emlékművének hányattatott sorsáról értekezik Németh Boglárka.
A felsorolt témákból is kitűnik, hogy a könyv nem feltétlenül azokat a Pécshez közhelyszerűen kapcsolódó képzeteket elemzi, amelyek a nem pécsiek szemében a várost egyértelműen beazonosíthatóvá teszik, hanem híven a címben is kitett „láthatatlan” jelzőhöz, olyan „kis” vagy „kisebb” elbeszéléseket vizsgálnak, amelyek a kutatás intenciója szerint részben rejtetten, de máig ható szívóssággal meghatározzák a város szellemiségét. A tanulmányok végigolvasása után a magamfajta „gyüttment” részben visszaigazolást kap arra a Péccsel kapcsolatos ambivalens érzésére, amely a város kifelé mutatott harsány és részben álságos önképe, illetve a megélt mindennapok benyomása közötti összeegyeztethetetlenségből fakad.
Egyik oldalon ott van a lassan hatszázötven éves egyetem mítosza által reprezentált és egyfajta kulturális fellegvárként (római múlt, püspöki székhely azzal a szegény újratemetett /?/ Janusszal, a Jelenkor és most az EKF stb.), a Balkán és Európa közötti közvetítőként definiálódó öntudat. Másrészről ott a szocialista bányászváros minden nyomorúságos emlékét kikerülhetetlenül (hiszen kiválthatatlanul beleépültek a mai város életritmusába) hurcoló és a valóság kényszerítő erejével ható szürke panelrealitás.
Persze a norai elmélet szerint az emlékezet teszi a helyet lakhatóvá és sajáttá, csakhogy az emlékezet sohasem homogén: egymással versengő elbeszélések függvénye, illetőleg hatalmi technológiák eredménye. Hogy egy város emlékezete miként strukturálódik, hogy milyen domináns narratívák uralják, az nem feltétlenül áll összhangban a városlakók összességének múltérzékelésével. Pécsett az uránbányászat mítosza és a hozzá kapcsolódó nosztalgikus – így persze megszépítő – emlékezet legalább olyan fontos és domináns elbeszélés, mint az ókeresztény sírkamrák világörökséggé avatott látványossága. Sajátos paradoxon, hogy míg a bányász-emlékezet a mai napság is élő, így a valóságot strukturáló elbeszélésként messze nem került bele a város emlékezetkánonjába, addig a holt, muzeális emlék a város egyik védjegye lett. Beszédes az is, hogy míg általában az európai kulturális fővárosok saját ipari múltjuk újrahasznosításából alakították ki tárgyi-építészeti és szellemi arculatukat, addig a pécsi EKF legfeljebb a porcelángyártást és -gyárat próbálta (mindeddig sikertelenül) hasznosítani. A pécsi EKF-projekt legsúlyosabb következményét nem abban látom, hogy úgy, ahogy van, megbukott, hanem abban, hogy elszalasztott egy lehetőséget, amely ezt a minden kulturális önmítosza ellenére is ízig-vérig bányászvárost saját emlékezetének feldolgozásán keresztül revitalizálhatta volna.
A fentebb ismertetetthez hasonló tanulmánykötetek fontos szerepet játszhatnak egy város és lakói (ezúttal: Pécs) szellemi, virtuális térképének megrajzolásában, még akkor is, ha a diagnózis felállításában ki is merül funkciójuk. Reményeim szerint folyt. köv.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.