A Trio Lignum koncertje / 26. Nemzetközi Bartók Fesztivál
2010.07.18.

A Trio Lignum hangversenye a szombathelyi képtárban aligha nevezhető másnak, mint szupernehézsúlyúnak - mind az előadott zenei anyag tartalmassága, mind pedig az előadás színvonala tekintetében. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Ha az alábbiakban elsősorban a művekről lesz szó, annak az az oka, hogy az előadásról nehéz érdemi bírálatot mondani. Ha három külön-külön is ilyen jelentékeny és elszántan maximalista művész alkot állandó formációt, és dolgozik rendszeresen és kitartóan együtt, akkor az eredmény olyan gáncsolhatatlan és szuggesztív lesz, mint a Trio Lignum minden fellépése. 

Trio Lignum
Trio Lignum

A hangversenyen hat, többnyire közepes terjedelmű, többnyire rendkívül izgalmas és egymástól tökéletesen eltérő hangvételű mű szólalt meg. A teljes együttesnek írott három kompozíció (sajátos összetételéből következően a Trio Lignum csak neki komponált darabokat, illetve átiratokat játszik) magyar szerző műve volt, közülük egy ősbemutató. Ezek három szólódarabot kereteztek, egyet-egyet az együttes minden tagja számára: külföldi szerzők műveit, melyek közül kettő volt magyarországi bemutató. 

A hangverseny első harmadában szerzők vezényelték új – 2009-es, illetve 2010-es - kompozícióikat. Szathmáry Zsigmond darabja, a Motus animi klarinétra, basszusklarinétra és fagottra készült; tartalmi gazdagságán, csiszoltságán fölül expresszív-beszédszerű jellegével, alapvető játékosságával valamint hangszerszerűségével, figyelemreméltó textúrabeli változatosságával szerzett örömet a közönségnek. Mint később kiderült, ez volt a kitűnő darabok közül is az egyik legkitűnőbb, s az élményt az orgonista-zeneszerző Szathmáry rendkívül precíz, technikás és lényegretörő vezénylése fokozta. 

Tihanyi László ugyanerre a hangszerösszeállításra komponálta Clausula no. 3 (O rosa bella) című művét, amelynek ez az előadás volt az ősbemutatója. A cím kétszeresen is utal a középkor zenéjére, s részben középkorias jellegű az a „többdimenziós” módon konstruktív, intellektuális szerkesztés, amely oly jellemző az utóbbi évtized Tihanyi-stílusára, áthatja és zeneszerzés-technikailag igen bonyolulttá teszi a művet. (A többrétegűség látható módon is a felszínre tör, amikor az O rosa bella-dallamból származtatott melódia-töredékeket az előadók forgószékükön hátrafordulva játsszák.) A zene hallható része az előző darabénál jóval kevésbé lekerekített, ugyanakkor szuggesztív pillanatokban, különleges effektusokban gazdag, látomásosnak mondható zenei világot hoz létre, s a darab enigmatikus mozzanattal: a dekonstrukció gesztusával, a részben szétszedett hangszerekből kicsalt, szinte irreális hangokkal ér véget. Ez az a mű, amelyből szívesen hallanék egy elemző-illusztráló bevezető előadással kiegészített interpretációt. 

Rozmán Lajos
Rozmán Lajos

A koncert második harmada a szólódaraboké volt. Salvatore Sciarrino Let me die before I wake című klarinétműve csaknem három évtizede, 1982-ben keletkezett, ám semmivel sem kevésbé keltett friss benyomást, mint a koncert bármelyik másik száma. A darab megszólalásának pillanatában azt hihettük, hogy egy másik hangszer vagy előre felvett anyag is megszólal a teremben; valójában ugyanabból a hangszerből származtak a mély regiszter trillái-tremolói és az éterben lebegő, valószínűtlenül magas, mégis puha, lassan beúszó-eltávolodó „elektronikus” hangok – mindez szinte mindvégig leheletfinom dinamikával, a hallgatót torkonragadva, álomszerű illóziót keltve. A mű előadása minden bizonnyal rendkívüli nehézségekkel jár. Ezt a hallgató Klenyán Csaba előadásában pesze nem érzékelte, csak azt, hogy a szerző a szokatlan, egyedi technikai effektusokat nem csupán megleli és alkalmazza, hanem mindjárt valódi költői eszközre is lel bennük. 

Számomra egyetlen darab, Mary Jane Leach Feu de joie című, fagottra és hangszalagra írt kompozíciója tűnt kevéssé jelentékenynek az estén, s ezen Lakatos Györgynek már a Szathmáry-mű óta perzselően intenzív zenei jelenléte sem tudott változtatni. Bár a darab kellemesen, szinte zsongítóan hatott – a hangszalagról is hosszú, nyugodt fagotthangok keveredtek a fagott hosszú, nyugodt hangjaihoz –, a posztmodern harmóniák, melyek a darab végén egy tüntetésszerű dúr akkordban (az ilyet nevezte Stravinsky „lúdtalpasnak”, igaz, annak már jó néhány évtizede) csúcsosodtak ki, kevés változatossággal kényeztették a hallgatót. 

Lakatos György
Lakatos György

Kiváló volt viszont Heinz Holliger klarinétdarabja, a Rechant Thomas Friedli in memoriam. A 2008-ban elhunyt Friedli jeles klarinétjátékos és pedagógus volt, s nemcsak a szerző tartozott barátai és tisztelői közé, hanem a mű mostani előadója, Rozmán Lajos is. A kompozíció fájdalmas-nyüszítő alapkaraktere határozottan elüt Holliger általában sokkal távolságtartóbb, direkt érzelemnyilvánítástól tartózkodó stílusától. A klarinét ritkán hallható, rút, ördögi mély hangjaival a gyász mellett a halál félelmetes portréja is megjelenik a darabban, amelyet Rozmán teljes azonosulással, mesterien adott elő. 

Újabb szünetet követően hangzott el Csapó Gyula 2005-ös Hímzésminták a megrepedt Föld arculatára című műve, amelyben Rozmán Lajos kétféle klarinéton és basszusklarinéton is játszott. Magam első ízben hallottam ezt a darabot, amelyet már megelőzött a híre. S jó hírét számomra minden tekintetben igazolta. Csapó művét valamiféle kinyilatkoztatásszerű erő és bizonyosság, kőbe vésettség, rendkívüli gondolatgazdagság, számtalan zenetörténeti allúzió, mégis a hang és a kezelésmód abszolút szuverenitása jellemzi. Ihlet és intellektus ideális arányban van jelen a darabban, amelyet nincs mód e helyen behatóbban elemezni. Hadd idézzem fel befejezésül a darab egyik emlékezetes ötletét, a záró tétel hatalmas, hegyeket mozgató fagottszólóját, Lakatos György elképesztő előadói teljesítményével, amely nem csupán egy ilyen hatalmas program utolsó perceiben számítana párját ritkítónak.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Szombathelyi Képtár,  Időpont:  2010. július 13.
Megítélt támogatás: 7 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)