Christoph Marthaler és Anna Viebrock: Papperlapapp / Avignoni Fesztivál 2010
2010.07.12.

Az Avignoni Pápai Palota belső ablakait termóüvegre cserélték. Kólaautomata áll a földszinten a régi idők pápáinak szarkofágjai között. Gyóntatószék, imasarok, teremőr – minden a látogatóra vár, s minden az ő kényelmét szolgálja. JÁKFALVI MAGDOLNA ÍRÁSA.

Feltéve, ha nem kezd el gondolkodni azon, hol is van, kezében a belépőjeggyel. Szakrális térben, élő történelemben, provokatív jelenben? Ha a színház a válasz a fenti kérdésre, akkor érthető és elvárható, hogy Christoph Marthaler és Anna Viebrock 2010-es avignoni fesztivál-előadása botrányt provokált. Egy protestáns svájci, aki a kelet-német színházakban érzi igazán jól magát, megkapta a lehetőséget, hogy ő maga alakíthassa ki az idei egész programot, s ráadásul a nyitó, a fesztivál egészét definiáló és értelmező előadást a legfontosabb helyszínen, a Pápai Palotában rendezze meg. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
Marthaler és Viebrock ide, a francia katolicizmus monstre turista-relikviájába rendezte az egész várost. Nem egyszerűen a Pápai Palota terét használták háttér-díszletként, mint a kreatívan esztétizáló előadások sora tette volt, hanem megtalálva, pontosabban megkapva a giga-épületet, egy szeletet a térből, egyszerűen csak elkezdtek benne járni s bennünket vezetni. A Pápai Palota udvarába Viebrock mindent besűrített, amit a városban, amit Rhônes-Alpes megyében, feltehetően egész Franciaországban látott. Mindez annyira élettel teli, megszokott, hozzánk tartozó látvány, a mindennapjaink vizuális kerete, hogy sokáig nem is látjuk meg, mi a díszlet, hol a színház. Viebrock koncept-művészként az egész kulturális és szakrális építményt egyben érti, egységben használja. Pár apró, a méretekhez képest tényleg apró változtatással élővé, használhatóvá, lakhatóvá teszi a halott, bezárt, nézhető, de nem kérdezhető teret. A Papperlapapp játéktere azzal alakul színházzá, hogy az alkotók a restauráló-turista, a múltat a jelentől elzáró antropológiai törekvések zártságát hazugságnak nevezik. Hazugság a múltmúzeum, hazugság a múltszínház. Felépítik a jelent inkább.

Az ólomüveges, rózsaablakos falfelület, mely 1947 óta minden sztár-előadás hátteréül szolgált, most nem háttér lesz, hanem a szomszéd fala. Utcai ívlámpák hajolnak a tetőről alá, hőszigetelést kapnak az ablakok (uniós energiatakarékossági program?), légkondidobozok ritmizálják a felületet, és így nehezen ugyan, de végre meglátjuk, hogy éppúgy rendetlen, strukturálatlan, toldott-foldott, improvizált tér növekedett a XI. században, mint az extra-muros kerületek meglehetősen valóságos arab negyedeiben ma. Meglátjuk, hogy az ólomüveges ablakok mögött kell lennie egy szobának, egy lépcsőháznak, egy fordulónak, s többé nem egy rekonstruált, egy szépen megtisztított tárgyra, a pápák falára nézünk órákon át, hanem csak belesünk a szomszédba. A termóablakokat néha kinyitják, s a mögöttük rejlő kiszámíthatatlan struktúrájú, szeszélyes ráépítésű szobák egyszerre valakihez tartozni kezdenek. Itt vezet minket Marthaler, a guide, aki énekes-színészei hangjával a sokemeletes ház minden szintjére becsalogat minket. Halljuk, látjuk, hogy az egyik ablakban Satie-t játszik egy csellós, a nagy rózsaablakban egy zongora áll, mely kíséri az énekesek négyszólamú madrigálját. Így vezetnek minket egyik emeletről a másikra, egyik ablakból így nézünk a másikba, egyik korból így haladunk át a másikba, s így egyszerűen és emberien érthető lesz, mi a múltunk, hol vagyunk.

Marthaler és Viebrock csak olyan tárgyakat helyezett a fal tövéhez, a tényleges színpadra, melyek a Pápai Palotában évtizedek óta megtalálhatók. Imaszékek, gyóntatófülkék, kólaautomata, szarkofágok sokasága, teremőr bácsi asztalostul. Mind valamelyik szomszédos udvarban is áll, akár éppen ebben a csoportosításban, egymás mellett. A padló évszázadok koptatta elmosódott kőintarzia, a kopásoknál betonnal feltöltve, linóleum és parketta, csakúgy, mint a szomszédban, csak ott szépelgő és pihegő múltfetisizmusunkban nem észleljük a mindennapos blaszfémiát.

Marthaler és Viebrock botránya abból áll megint, hogy a mindennapok kicsi hazugságait, kirekesztésig és szélsőséges ideológiáig dagadó apró butaságait nevezik meg. Jeleneteikkel, néhol repetitív (mozgás)szekvenciáikkal Mózestől a deportálásokig fogják össze legendává a történeteket. Lángpallos csap fel a gyóntatófülkéből, a hívők remegve térdre vetik magukat, így nem látják, hogy egy munkás lép ki a fülkéből, arcán védőpajzs, kezében lángvágó. Vak guide vezeti a turistákat, három nyelven nyomja a pápák sztorijait, így nem látja, hogy a csapat másfele jár. A nemlátásból adódó kontextustévesztés a blaszfémia alapja. Hat pár áll szemben egymással, de az induló dialógusokat nem a szemben lévők folytatják, a feleség kérdéseire más férje adja meg a választ. Vérré válik-e a bor, s ez Krisztus vére-e? – csak ilyen hétköznap intonációjú kérdések repkednek keresztben a térben.

A színészek nyolc hónapig készültek Marthalerrel és Viebrockkal, együtt olvasták a történelemkönyveket a pápaságról, a hitről, s együtt improvizáltak. A szöveget Olivier Cadiot, az év másik társult művésze fogta össze, s Marthaler az egész előadást összetartó zenei nyelvet találta ki.  Könnyebb lenne operának nevezni, a szomszéd operájának, hiszen úgy fonódik és keveredik össze Bach, Haydn, Verdi, Mozart, Wagner és Satie, meg Palestrina is az elektromos gitárral, mintha a szomszédból szólna az egész. Éppen halni akarnánk Mozart vagy Verdi szerelmeseivel (még áriáik is összemosódnak), mikor az énekesnők szétröhögik az egészet. Meghalni a szerelemért, bruhaha. S tényleg sok, kiábrándítóan és fájóan sok, hogy a vizuális befogadás közhelyeit a zenei harmónia közhelyei váltják. 

Egyetlen biztos pontunk maradt: az egy óriási mosógép. A tér közepén áll tér-, kor- és valóságidegen tárgyként, s megtisztít mindent, ami belekerül. A pápák mocskos-izzadt miseruháját, egyszerre hét teljes szettet, bűnös asszonyokat, tévelygő férfiakat, akik eddig a szemünk előtt, e szent falak között paráználkodtak. Ebben a mosógépben a vak is visszakapja látását. S az utolsó ítélet földrengésekor ebben mosódik ki villámokkal, porral és szutyokkal az emberiség teljes szennyese.

Fotó: Christophe Raynaud de Lage. A képek forrása: Festival d'Avignon
Fotó: Christophe Raynaud de Lage (A képek forrása: Festival d'Avignon)
A nézők harmada ezt nem várja ki. A katolikusok kimennek már az elején, amikor a templomi padsorokban, az ima alatt mindenki vadul csókolózni kezd a mellette lévővel, legyen az fiú vagy lány. S ez rendben van. De a fesztivált életben tartó, meghatározó értelmiségi elit közönség nem nézte el egy svájci németnek, hogy egyháztörténetük sikersztoriját a megalkuvások, a hazugságok, a gyáva meghunyászkodások történeteként foglalta össze. S nemcsak az inkvizíciót, de a holokausztot és a kommunista államokkal kötött paktumot is rendesen felemlegették, s mindezt egyáltalán nem lezárt történetként. Mindeközben a szarkofágon heverő pápák életre kelnek, hosszú, repetitív szekvenciában latinul kvaterkáznak kicsit láblógázva, majd a kólaautomatából sört isznak. És átadják a helyüket a nőknek, akik a szarkofágon fésülködnek, szőrtelenítenek, lesminkelnek. Vagyis: élővé teszik a teret, amiben élünk.
 
Cím:  Papperlapapp,  Rendező:  Christoph Marthaler,  Díszlet:  Anna Viebrock,  Dramaturg:  Malte Ubenauf,  A dramaturg munkatársa:  Olivier Cadiot,  Jelmez:  Sarah Schittek,  Zenei vezető:  Rosemary Hardy,  Fény:  Phoenix (Andreas Hofer),  Maszk:  Christian Schilling,  Szereplők:  Marc Bodnar, Raphaël Clamer, Bendix Dethleffsen, Evelyne Didi, Olivia Grigolli, Rosemary Hardy, Ueli Jäggi, Jürg Kienberger, Bernhard Landau, Sasha Rau, Martin Schütz, Clemens Sienknecht, Bettina Stucky, Graham Valentine, Jeroen Willems