A leveleket az Európa Kiadó Szabó Magda-életműsorozatával egyező küllemű kötetben a magát a belső címlapon kétszer is Haldimann Évaként megnevező címzett adja közre (az írónő örököse, Tasi Géza jóváhagyásával. Felelős szerkesztő: Barkóczi András). Az Eva Haldimann-Román néven jegyzett előszó (Találkozásaim Szabó Magdával) tájékoztat arról, hogy az 1947 óta Svájcban élő magyar irodalmár, műfordító, kritikus 1960-ban, a Freskó német fordításáról írta élete első recenzióját. Akkortól szegődött Szabó Magda hívévé, majd alkalmanként fordítójává.
Az itt felsorakoztatott 165 levél ugyanúgy a termékeny írásos dialógus képzetét kelti, mint Kertész esetében, de ugyanúgy csak a ritka találkozásokkal erősített távbarátság írói oldalát szólaltathatja meg. Kertész Imre nem őrizte meg Haldimann Éva leveleit, az pedig a jövő zenéje, mi található Haldimanntól a Szabó Magda-hagyatékban. Tehát egyelőre úgynevezett népszerű kiadással van dolgunk, amelynek lapjain a nagyközönség tájékozódását főleg az idegen kifejezések jegyzetelő magyarítása segíti. A levelek szövege gondozott és majdnem teljes, a csekély számú kihagyást kegyeleti és technikai okok magyarázzák. Az első levél 1970. VIII. 21-én, az utolsó az írónő halála előtt bő három esztendővel, 2005. III. 22-én keletkezett.
A Drága Kumacs! kötetcím a kutya és a macska nevéből képzett derűs, ismétlődő és variált levélbeli megszólítás lenyomata. A szerepjáték, a játékos animalitás a nyelvezet általános emelkedettségének, pallérozottságának és személyes virtuozitásának megtartása mellett kötetlenebb, szabadosabb fordulatokat is engedélyez. Kutya, macska nem tesz lakatot a szájára. A nyilvános fellépései alkalmával mindig disztingvált Szabó Magda levélíróként minden további nélkül mer morbid, pletykáló, hiú, időnként akár – hamaros bocsánatkérés terhével a vállán – dilinyós lenni. A kötet a szubjektív (de az irodalomra is tartozó) szféra olyan szegmensét nyitja meg, amelybe csupán keveseknek s bizonyára csak alkalmanként lehetett bepillantása.
Idézzük például azt a részletet, amely 1983 tavaszán fakadt fel – mint „halálos titok” – a nemrég megözvegyült Szabó Magdából. Írótársa, kiadója, a Szépirodalmit igazgató Illés Endre akkoriban (a kollegiális gonoszkodás szerint egy általa nem helyeselt díjazás feletti mérgében megbotolva) lábtörést szenvedett, gipsz bénította. „Hivatalos szervtől megkérdeztek engem – írja Szabó Magda –, nem mennék-e hozzá, illetve szó szerint idézem: »nem venném-e feleségül«, mert hogy ő is árva, én is árva, ketten olyan meggyőzően lennénk együtt árvák, amellett az én betegápolási készségem, hitvesi hűségem legendás. Nem nevettem, beleröhögtem a telefonba, mert láttam már magam mirtusszal I. E. mellett, miközben ő mindkét gipszlábát hivatalos személy által emeltetve igent mond. Reverzálist kellene adnia, hátha még gyerekünk is születik, én nem szülök katolikus gyereket, erről szó sincs, még akkor se, ha nyolcvanegy éves az apja”.
E gyilkosan ironikus sorok mögött a gyermektelen Szabó Magda számos életténye felsejlik. Férje, Szobotka Tibor író, irodalomtudós iránti rajongó – a szakmai kvalitás tekintetében sokak szerint kissé plasztikázott és túlbecsülő – szeretete Szobotka holtában még inkább megnyilvánult, mint a társ életében (lásd például a Megmaradt Szobotkának című könyvét). A házastársi hűség kérdését a nem az alkotóra, hanem a művekre koncentráló irodalomtörténet-írás több okból sem igen firtatta. Itt (1998. VI. 30.) az írónő maga megy elébe a suttogásoknak, de ennél többet nem mond, illetve ennél többet másról mond, Haldimann-nak üzenve: „…személyem körül mint szeretőm eddig csak Bóka [László Kossuth-díjas költő, író, professzor] szelleme lebegett, most a Te apád hajdani barátjáé, a nemes lélek öröklakást vett nekem Bécsben”. A számos elaggott kérő bemutatása és visszautasítása fájdalmasan mulatságos részlete a leveleknek. Továbbá Szabó Magda egyháza magas rangú, őszintén hívő tisztségviselőjeként sem kíméli a protestáns hivatali hierarchia egyes képviselőit és megnyilvánulásait.
Nyilván akadnak író- és embertársak, akik némileg meglepve olvassák, mily keresetlenül kritikus megjegyzésekkel illette a levélírói toll (írógép) még az igazi barátokat, közelállókat is. A helyzet humorát Szabó Magda nem rest sokszor önmaga ellen fordítani, bár őszintén szólva sosem jön ki rosszul a „Magamat kigúnyolom, ha kell”-önkritikából. A büszke én-tudat akkor is felszínre tör, ha a hétköznapok hordaléka, valamely pillanatnyi sebzettség, kudarc betemetné. A java alkotásokból is kiolvasható, rokonszenvesen összetett, kivételesen egyedi személyiségkép levélkeretek közt közvetlenebb jelentkezése erősíti és árnyalja azt a kedvező – persze nem ellentmondások, gyarlóságok nélküli – benyomást, amelyet műveinek értői kialakíthattak Szabó Magdáról. A főként a humor gyógyírját kereső tudósítások és érdeklődések súlyos tartalmúak. Megszámlálhatatlan tennivalója, ezernyi vállalása, legendás aktivitása, irigylendő empátiája és az öregedést látszólag nem ismerő asszonyi vibrálása ellenére az írónő – főként férje halála után – magányosnak érezte és írta le magát, s csak azért nem fölöslegesnek, mert hivatásbeli célkitűzései százéves koráig is ellátták volna méltó feladattal. A levelezés negyedszázadon át gyászmunka is, általában pedig az ars poetica „hangos” kivallása, a sikerek és balsikerek önterapeutikus levezetése, ország és világ dolgainak szuverén kommentálása.
Regénybe illő portrék, pillanatnyiságukban folyamatként reflektált események, utazáskrónikák, kifogyhatatlan macskatörténetek dúsítják a levelezést. Kalendáriumszerűen lehetne kivonatolni, hogy a Szabó Magda-oeuvre magaslati platóján (de már jobbára Szobotka nélkül) miként telt és hagyott nyomot az idő, munkás hétköznapok és nemszeretem ünnepek közt ingázva. A levélíró mesélő is egyben. Voltaképp azt a nagytörténetet mondja újra, amely a „holtig haza”, Debrecen falai, terei közé visszakötődve a Szabó Magda-epikát is kitöltötte, a változatosságban megjelenő egységességével. A történet előadásának fő stilisztikai eszközei az élőbeszédhez közelített választékosság, a módjával engedélyezett szabadszájúság, a kulturális telítettséget tudatosító, gyakorta megcsavarintott idegen nyelvi betétek garmadája, a rájátszásos, mimikris parodizálás. Összességében a kumacslét – melynél emberibbet nehéz elképzelni.