José Saramago: Az elefánt vándorútja
2010.07.14.

Távozni tudni kell, ki más tudná ezt jobban, mint egy Nobel-díjas író. José Saramago méltóságteljesen, elefántháton, a kritika fanfárjaival övezve hagyta el a világirodalom élő klasszikusainak birodalmát. FÜRTH ESZTER ÍRÁSA.

Saramago idén, június 18-án, 88 éves korában búcsúzott a világtól. A magyar közönség a közelmúltban megjelent, Az elefánt vándorútja című, utolsó előttiként született regényét kézbe véve köszönhet el a világhírű írótól. A könyv a szerző fénykorát idéző életteli, lendületes munka, nem véletlen hát, hogy a fogadtatása is igen meleg volt. A regény sikere ugyanakkor nem volt magától értetődő, hiszen Saramago utolsó éveinek regénytermése jócskán fakulni kezdett korábbi munkáihoz képest. Nagy szerencse hát (már ha ilyesmit lehet a szerencse számlájára írni), hogy ezzel a regénnyel visszatért az a Saramago, akit annyira szerettünk. Az Európa Könyvkiadó pedig (és ebben már tényleg csakis a szerencse játszhatott közre) épp 2010 tavaszán, néhány héttel a szerző halála előtt adta ki a 2008-ban született regényt, amely így méltó tisztelgéssé válhatott a távozó szerző előtt.

És hogy mit is szerettünk annyira Saramago-ban? Talán a mágikus realizmust, amit ugyan mindenki másképp definiál, de azért sikerült ráolvasni a regényeire. Pedig Saramago nem tett mást, mint fogott egy extrém ötletet (az Ibér félsziget leszakad Európáról; egyszercsak mindenki megvakul; egy légballont az akarat emel az égbe; a halál beszünteti ténykedését), és azt kérlelhetetlen logikával végiggondolta. Szerettük még benne a posztmodern esztétikát, pedig ő egyszerűen csak imádta kommentálni saját szövegét (természetesen a szövegbe építve), történelmi regényeiben szeretett elgondolkodni a történetírás hogyanjáról, és nem tudott szó nélkül elmenni a névadás problémája mellett. És szerettük benne azt is, hogy ő mindezt következetesen visszautasította, mondván, ő egyáltalán nem érzi magát sem mágikus realistának, sem posztmodernnek, egyszerűen csak nem akar esszét írni, ezért hát regényeket ír.

Nos, most már bármit mondhatunk róla, nem tudja visszautasítani ‒ nem mintha eddig ez visszatartott volna bárkit is a kategorizálástól. Regényei viszont lépten-nyomon kibújnak az irodalmi fiókrendszerből, és a nagy címkéket levetve maradnak amolyan Saramago-félék. Merthogy Saramago-ban a leginkább a minden regényében feltűnő jellegzetességeket szerettük, amelyek valahogy mégsem váltak monotonná.

Az elefánt vándorútja sem tér le erről az útról. A történet a XVI. századba repít, amikor is III. János portugál király egy indiai elefántot küld ajándékba unokaöccsének, Miksa főhercegnek. Az elefánt Lisszabonból egészen Bécsig baktatott, amelyben Saramago témára éhes szemmel vette észre nemcsak a kitűnő pikareszk történetet, és az elsőosztályú történelmi alapanyagot, hanem az irodalmi, történeti előszövegek beépítésének lehetőségét is. A hozzávalók igazi, Saramago-féle (ál)történelmi regényhez vezetnek, amely a múlt hétköznapi, névtelen alakjait állítja a középpontba. Ők, fittyet hányva tanulatlanságukra, feltorlódó kultúrtörténeti hordalékról, vallástörténeti és -elméleti kérdésekről és a történelemben elfoglalt pozíciójukról beszélgetnek.

Nem véletlenül beszélünk a történelem névtelen szereplőiről, hiszen más Saramago-regényekhez hasonlóan itt is felmerül a személy megnevezésének problémája. A korábbi szövegek név nélküli szereplői helyett itt mindenki kap nevet, amelyek azonban kisbetűvel állnak, köznevesítve a személyneveket. A két főhős, szubhro, az elefánthajcsár és salamon, az elefánt, miksával találkozva új nevet is kap (fritz és szulimán), ami majdhogynem mindeggyé teszi, hogyan nevezzük a karaktereket. A megnevezés, így az azonosítás elsikkadása oldja a történelmi meghatározottságot, ezért a szereplők bátran ki-kibeszélnek a történettudomány által rájuk mért pozícióból.

Mindeközben pedig az elbeszélő sem fogja vissza önreflexív megjegyzéseit, és lépten-nyomon megszakítja az eseményeket, hogy elmerengjen a történetírás mibenlétéről, valamint saját jelentőségéről. Ez a „történetírási metafikció” korábban sem volt idegen Saramago-tól, A kolostor regénye és a Lisszabon ostromának históriája is hemzseg az efféle eszmefuttatásoktól. Ez a jó öreg, önreflexív, tudatosan bizonytalan elbeszélő jelenik meg Az elefánt vándorútjában is, aki most metázóbb kedvében van, mint valaha. Eljut egészen a feliratozott történelmi regény gondolatáig, ahol, mint egy film fut a történet, ő pedig mai nyelven kommentálja nekünk, olvasóknak az eseményeket. Öniróniája is pikánsabb, mint valaha, így például exkuzálja magát a történelmi „üresjáratok” kreatív kitöltéséért, és amiért az izgalmasabb pillanatokban képes a próza cizelláltságára koncentrálni.

Az elbeszélő legizgalmasabb jelenete mégis az, amikor a történet részesévé válik. A mindent beborító ködön átvágó karavánt egy ponton az elbeszélő, és így mi magunk is elveszítjük a szemünk elől. Így az egész szöveg, olvasóstul, narrátorostul belevész a sűrű fehérségbe, ahol nem látni semmit, és még egy kutya sincs, aki lenyalogatná a könnyeinket. A Vakságra való utalás egyértelmű, ahol az emberek látását gátló fehérségben csak egy hasonló kvalitásokkal megáldott kutya nyújt vigaszt az egyébként látó főhősnőnek. Az elefánt vándorútjában, mielőtt belevesznénk a saramago-i apokalipszisbe, az elefánt, salamon trombitálása célhoz vezet minket, hogy aztán megérkezve, az elveszett ember a „piff” hang kíséretében örökre eltűnjön.

Az elefánt kivezette az elbeszélőt a Saramago-regények kétségbeeséséből, a megbékélt mesemondó eltűnhet. A feloldás passzol a szerző feleségéhez intézett mottójához: „Pilarnak, aki nem hagyta, hogy meghaljak”. Mi is köszönjük.

Vö. Szentpály Miklós: Egy történet tájképe 
Bán Zoltán András: Egy boldog életpálya / José Saramago (1922-2010) 

Szerző: Fürth Eszter
Kiadó:  Európa Könyvkiadó,  Kiadás éve:  2010,  Terjedelem:  226 oldal,  Ár:  2800 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott