A Lánchíd tövében, a Roosevelt téri fák árnyékában boldogabb békeidőket idéz a kis és a nagy zenepavilon, azt a kort, midőn a népek hétvégi szórakozás és pihenés gyanánt a parkban múlatták az időt és hallgatták a muzsikát. Mintha erre a nosztalgiára való hajlamunkat testesítené meg a park helyetti újabb nyári módi, a város közepi plázs – ebbe persze belejátszik a víz iránti vágy, s ha már van nekünk egy Dunánk, hát miért ne használjuk ki –, és az odahordott homokba süppedt padokra, nyugágyakba telepedett közönség feledett bút és bajt. Egy napsütötte délutánon nincs is ehhez autentikusabb zenei aláfestés, mint az operett.

Az Operettszínház akadémistái

A Budapesti Operettszínház akadémistái rendszeres közreműködői a programsorozatnak. A klasszikus, primadonna, bonviván, szubrett, táncos komikus összeállítású négyes, azaz Bordás Barbara, Ábrahám Gabi, Boncsér Gergely és Kökény Pál a műfajnak és szerepkörüknek kijáró eleganciával léptek színpadra az így vagy úgy, de mindig és mindenkor a szerelemről szóló operettsztenderdekkel.

Velük szemben – de már utánuk – a kisebbik színpadon Tarján Pál oldalán Dancs Annamária kisebb repertoárral, a Csárdáskirálynőből és a Marica grófnőből, ám primadonna- és szubrettdalokból egyként válogatva kellemesítette tovább a hangulatot. Az ifjú sepsiszentgyörgyi „popdíva” jelentős életművet alkotott, és a Fásy-mulató jóvoltából megismerte a magyarországi közönség is. Gyanítom, azok a nézők, akik tudatosan érkeztek a koncertre, és méltatlankodtak a dancsannamari.com félretájékoztatása miatt – a kezdési időpontot ott korábbra tették – fél hat helyett ötre érkeztek a koncertre, Erdélyből származnak. Az operaénekesként végzett Dancs Annamari azonban néhány éve új műfajjal bővítette repertoárját. A Honvéd Együttes tagjával 2007-ben adott ki duettalbumot, ma pedig már – mint ahogy azt informatív honlapjáról megtudhatjuk – családtagnak tekintik a Ioan Dacian Nemzeti Operettszínházban, ahol Stázi és Liza szerepében tavasszal mutatkozott be, sőt koncert közben többször elhangzott szíves közlése alapján leírhatjuk, hogy október 7-én debütál a Budapesti Operettszínházban.

Igó Éva

A művésznő aranyszín, flitteres ruhájában, ébenfekete loknijaival mi mással nyithatta volna meg a fellépést, mint Szilvia belépőjével, hogy aztán romantikus dalokkal folytassa a romantikus dalok sorozatát, és előadja nagy slágereit, melyekkel a bukaresti teátrumban is nagy sikert aratott. De ne ironizáljunk tovább nyelvbotlásain, inkább állapítsuk meg, hogy Dancs Annamarinak – aki hallhatóan jól kitanulta az önpromóció mesterségét – nem áll rosszul az operett, arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy szubrettként kellene érvényesülnie. Hangja, tartása inkább primadonnai, a szubrett-táncos komikus duettekből hiányzott a frivolitás, a humor. Partnere, Tarján Pál, nem az a típusú előadó, akit a színpad megszépít, sőt hangja sem tartogat kifejezett izgalmakat, így ő önálló produkciói ellenére is kifejezetten untermannként szerepelt a színpadon.

Fesztbaum Béla és Igó Éva szintén a régi Budapestet idézték. A guru című háromszereplős komikus opera férfi és nő boldogságkeresésről szólt rendkívül bájosan, ám nem kevés közhelyszerű ezoterikus-filozofikus maszlaggal nyakon öntve, az új idők új dalai – a musicalek – és szavai sem hiányozhattak a lánchídi színházi hétvégéről.

Momentán Társulat. Fotó: Felvégi Andrea (A képek forrása: Budapesti Fesztiválközpont)

A Momentán Társulat nyolc éve az interaktív improvizációban utazik, azaz abból dolgoznak, amit a néző visz nekik. Ezúttal a téma adott volt: a nyár, s bár nem záporoztak a közönség ötletei – hiszen a magyar néző nem arra van kondicionálva, hogy megnyilvánuljon, és stresszként éli meg, ha felszólítják –, innen indulva a magyar szúnyogirtó szobrától laza kanyarral eljutottunk az APEH-siratóig. Ezekben a semmiből születő jelenetekben – és felejtsük el, hogy már minden történetet megírtak, minden darabot eljátszottak – jóval több a humor, a könnyedség, és dramaturgiailag sokkal kompaktabbak, mint a hazai stand up úgynevezett nagyágyúinak műsorában, akik vasárnap délután tették tiszteletüket a Duna-parton. Velük, mármint a magyar stand up komikusokkal az a baj, hogy rossz értelemben vett, túlsztárolt amatőrök, akik színházi járatlanságukat, rutintalanságukat überlazasággal leplezik. Gyakran jut róluk eszembe Hofi Géza poénja: Tud úszni? Nem. És ha megfizetem? (Különösen manapság, amikor az ismétléseknek köszönhetően egymás után lehet nézni jelent és múltat.) Számaik kidolgozatlanok, közhelyesek, poénjaikban túl sok újdonság nincs. Egy-két eltalált élethelyzetből ugyanis még nem lesz szám, azaz monológ, mert a dramaturgiai ív hiányzik, ráadásul nyelvileg roppant igénytelenek: a nem-jut-eszembe-semmit káromkodással leplezni nem nagy invenció. Házibulikban, nem kétlem, ők a jófej fiúk, de mint tudjuk, a humor világnézet, a vicc meg nem. Ellentétben tehát Yehudi Menuhinnal, ők a kocsmaasztalnál királyok, a színpadon viszont meghalnak. Ám a közönségigény és a népakarat azt mutatja, gyári tuning hiányában a sufnituninggal is lehet aratni.