A Scala Kórusának koncertje mindenki kegyét kereste: idősebbekét, fiatalokét, zeneértőkét és botfülűekét egyaránt. Nemcsak az operarajongókét, hanem azokét is, akik ritkán hallgatnak komolyzenét. A Miskolci Egyetem Dísztermében ugyanis a zeneirodalom egyik leghíresebb művét, Carl Orff Carmina Buranáját adták elő, majd a rövid szünet után egy csokornyit nyújtottak át – a Kassai Állami Színház Kórusával – a legnépszerűbb operakórusból. Nem véletlen, hogy az Önök Kérték című műsorban gyakran elhangzó fordulattal élek: a kórustételek ajándékcsokra megfért volna e kívánságműsorban, és különösen a legtöbbször felcsendülő szám, a Nabucco Szabadságkórusának előadása sikeredett olyannyira szentimentálisra, hogy könnyen elképzelhető, miután a koncert július 11-én adásba megy (a Duna tévén), sokan fogják újra és újra kérni szeretteik számára.

A Scala belülről

Üdvözlendő és örvendetes, hogy az operajátszás e fontos bázisa képviselteti magát a fesztiválon. Kétségünk nem lehet, a Scala egyes produkcióinak meghívására még várni kell, hiszen a dalszínház zenekara nem férne be a Miskolci Nemzeti Színházba. Abban reménykedhetünk csak, hogy az egyetem használaton kívüli Erőműve valóban rövidesen átalakul majd nagyobb létszámú előadások befogadására is alkalmas játéktérré. Míg ez meg nem történik, a Scala csak így, részletekben képviseltetheti magát.

A Scala Kórusát majd két évtizede Bruno Casoni vezeti. Neki köszönhető az a jellegzetes, monumentális hangzás, amely az utóbbi évtizedek Scala-előadásainak védjegye. Az erőteljes, néha már-már brutális hangképet a felső szólamok megerősítésével, és azzal érte el, hogy a kórusba erőteljes, nagy hangon éneklő férfiakat választott. Bár az együttes énekel reneszánsz és barokk műveket, Carissimit és Monteverdit is, jellemzően ezen szerzők műveit is elég robusztusan, zengve adják (mintha a reneszánsz kor másról sem szólt volna, csak a közelgő végítélettől való félelemről).

Nem állítható tehát, hogy nem lenne e kórusnak nagyon is megfelelő darab az Orffé. Orff ugyanis, tévedés ne essék, a Carmina Buranában nem a középkort jelenítette meg, hanem korának középkor-képét. A hatásos és hatásvadász mű első előadásai ezért is tehették – az egyébként a náci pártba soha be nem lépő – Orffot népszerűvé a Harmadik Birodalomban. A középkor Orffnál az alantas ösztönök kiélésének, a nagy tobzódásoknak és mulatozásoknak a kora. Három részre osztható művének első része a tavaszt – mint a sarjadzás idejét – ünnepli, a második egy csapszéken játszódik (id. Brueghel képein láthatni olyas kocsmákat, amilyet e mű megjelenít, de ne feledjük, a festőt Vicces Brueghelnek becézték, s képei torzítások), a harmadik a szerelem diadalát zengi.

Bruno Casoni

Orff nagyszabású, nagyon zengő, nagyon kiabálható művének kórustételeit rendre hatalmas apparátusok – a Scala Kórusában több mint hatvanan voltak – adják elő, olykor kifejezetten ordítva, felszabadultan. Bruno Casoni láthatóan élvezettel kért nagy tuttikat, nagy zengést, sokáig kitartott hangokat. Hogy Orff műve egyre kevesebbszer szólal meg – és modern balettek kísérőzenéjévé vált –, köszönhető a régi zenés mozgalmaknak is: ha meghallgatjuk az eredeti beureni dalok feldolgozásait a New London Consort 1989-es Decca lemezén, egyértelmű lesz, hogy az Orff-művet nem lehet a középkori zene parafrázisaként előadni. A Scala Kórusa időnként megpróbált a Consorthoz hasonlóan gúnyos lenni – elhúztak hangokat, kifacsartak, olykor óbégattak is, különösen a Veris leta facies kezdetű tételben – ezek a kísérletek csak arra világítottak rá, hogy sem a műnek, sem pedig a kórusnak nem áll jól a valóságos középkori hangzás. A mű szerzője és az előadók egyaránt a romantika iskolapadját koptatták.  

Mindez nem azt jelenti, hogy a Miskolci Egyetem Díszaulájában tartott koncert érdektelen lett volna. Az Ecce Gratumban a kórus hatalmas erővel, de nagyon pontosan, nagyon artikuláltan szólalt meg. A kísérő zenekar, a Budapesti Filharmónia Társaság Zenekara a kocsmai szakasz Táncának ritmusorgiájában mutatta meg erényeit. Az ütősök mindvégig élvezettel, teljes odaadással, pontosan játszottak. Az In taberna quando sumus tipikus példája lett a bizarr középkor-képnek. Úgy szóltak az idiofon és membranofon hangszerek, mintha egy korabeli ivászat csak megerőszakolással végződhetne. A kórus női kara a Chramer, gip die varwe mir tételt lebegtette, így téve azt légiessé.

Az énekes szólisták mindegyike, a kissé halvány cseh bariton, Filip Bandzak, az ismét remek Horváth István és Rácz Rita is operásan énekelt, vagyis a műtől korántsem idegen stílusban. A nyitó és záró O Fortuna a terem nem túlságosan kedvező akusztikája ellenére felzengett, fenyegetően – mint a világvégét jelző kürtök.  

A szünet után Verdi, Wagner és Csajkovszkij egy-egy kórusa következett. A Kassai Állami Színház Kórusa már létszámát tekintve is jelentéktelenebbnek bizonyult a Scaláénál. Mivel esélyük sem volt a milánóiak mellett, betársultak a Nabucco kórusában a nagyok mellé. Mindkét kórus vesztére: ugyanis éppen a kényszerű együttlét miatt csúszott meg a két együttes, a kassai hölgyek rendre lemaradtak, sok lett a sziszegő hang; a hangzáskép csúnyán tömör és matt maradt. Az utolsó, kitartott A-hang mégis eszményien szép lett: a kórus mintha nem abbahagyta volna az éneklést, hanem elengedte volna a hangokat.