Beszédes István: Szardínia / Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, Kisvárda 2010
2010.07.04.

Urbán András előadásai kellemetlenek. Nem engedik, hogy nézői közömbösen távozzanak róluk. A rendező erős effekteket használ, kibillenti közönségét a békés szemlélődés állapotából. Ahogy legutóbb a Szardínia bemutatójánál is tette. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

A Vajdaságban élő költő, Beszédes István erős alapanyagot adott a szabadkai társulatnak. A terjedelmes verses mű nem kifejezetten drámai opusz, de alkalmas arra, hogy belőle színpadi alkotás szülessen. Különösen akkor, ha a szöveg Urbán András és alkotótársai kezébe kerül, akik – mint máskor, most is – az írói látomással egyenértékű színpadi vízió megteremtésére törekedtek.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Urbán általában valamilyen írói szövegből kiindulva, de attól el is rugaszkodva teremt önálló és önmagában érvényes színházi valóságot. A cselekményt többnyire újrastrukturálja, kerüli a lineáris történetvezetést, hatásos, asszociációkra késztető és provokáló képekben fogalmaz, s a néző aktív befogadói közreműködésére épít. Mindez együtt van a Szardínia előadásában is.

Beszédes István börtöndarabot írt. A cím becsapós, hiszen Szardínia az egyik legkedveltebb Földközi tengeri nyaraló és kirándulási célpont, de a mű egy börtönszigetről szól. Nem közvetlenül a hajdani Jugoszlávia lágerszigeteiről, a Rab-közeli Goli otokról s a mellette található Sveti Gregorról (amelyeken ma már börtönturizmus virágzik), de a szöveg egyszeri hallása után is nyilvánvaló: a textusban a gyalázatos múlttal való költői szembenézés is benne foglaltatik.

1948-ban kezdődött a deportálás: Tito minden olyan személyt, akit magára és rendszerére nézve veszélyesnek ítélt, lágerekbe záratott, ezek közül a legrémesebb volt Goli otok. A kopár és néptelen szigeten mindent a deportáltak építettek, a barakkokat, a ciszternát, a mozit, a műhelyeket. A rabok márványt bányásztak, és minden olyan szakmát el kellett sajátítaniuk, amely a megélhetésüket szolgálta. A börtönsziget 1988-ig működött, s ott hol csak politikai foglyok, hol köztörvényesek és politikaiak együtt raboskodtak. A nők a szomszédos Grgor (Sveti Gregor) szigetén töltötték büntetésüket.

Tito partizántársait éppen úgy lecsukatta, mint a politikai ellenfeleit és számos kimagasló tudású értelmiségit. Kommunisták csuktak le kommunistákat, akik többsége még ott, a szigeten is hitt vagy hinni akart az eszméiben. (Beszédes darabjában az egyik rabnak (Fekete) az őket kínzó börtönőrhöz intézett, visszatérő mondata: Pista, mi nem ezért harcoltunk!) Sok magyar is megjárta a szigeteket, de a deportáltak pontos számát nem tudni. Sem Horvátországban, sem a volt Jugoszlávia más tagköztársaságainak terültén e traumával máig nem sikerült szembenézni, a lágerek történetét feldolgozni. Beszédes művét a feldolgozatlan múltra történő sajátos reflexiónak tartom.

Fotó: Molnár Edvárd. A képek forrása: Kosztolányi Dezső Színház
Fotó: Molnár Edvárd (A képek forrása: Kosztolányi Dezső Színház)

A szövegnek legalább öt cselekményszála van. Két, szabadon lévő és kétes foglalkozású nő elbeszélése adja a börtöntörténet előadásának keretét. A mindennapi börtönlét monotonitását váratlan esemény bolydítja fel: az elnök meglátogatja a szigetet, s erre az alkalomra a rabok színdarabot tanulnak be. Miközben készülődnek a darabra, megjelenik egy különös lény, akit Krisztusnak néznek, de kiderül róla, hogy ő Olajos Lajos, az elnököt szállító, de elsüllyedt hajó matróza, aki tökrészegen a szigetet körülvevő jégtáblákon keresztül eljut a szárazföldre, s a szögesdróton átmászva a lágerben találja magát. Az elnöki látogatás elmaradását követően visszaáll (?) a rend.

A Szardínia felolvasó színházi formában már elhangzott a Szabadkai Népszínházban, bemutatásával foglalkoztak Újvidéken is, de a premier végül a Kosztolányi Dezső Színházban született meg. Urbán nagyszerű alkotótársakkal dolgozott együtt: a zenét Verebes Ernő írta, a látványt Perovics Zoltán tervezte, a mozgást Döbrei Dénes koreografálta. A társulat tizenkét tagúra bővült.

A végeredmény azonban – finoman szólva – felemás. Csak sejteni lehet, mi történik a totálisan alulvilágított színpadon, a konditermi eszközök között. Elvben a négy kivetítőn futó képeknek hol ellenpontozniuk, hol kiegészíteniük, hol pedig aláhúzniuk kellene a cselekmény mozzanatait, ám ez csak részlegesen történik meg. A szövegnek csupán töredéke jut el a nézőhöz – különösen a daloké, holott a darab jelentős része ezekből áll. Az egyes szálak kuszán keverednek, a váltások követése sokszor nehézségbe ütközik. A színészi játékmódot a kívánatos elrajzoltság helyett külsőségesség, erőltetettség és természetellenesség jellemzi. Hiába születik néhány erős és hatásos kép vagy epizód, ha rend helyett folyamatosan kaotikus rendetlenség érzete árad a színpadról.

Az előadást Kisvárdán láttam, ahol a Várszínház szcenikai és egyéb körülményei nem éppen ideálisak, de tartok tőle: kifogásaim nagy részére nem mentség a színpadi állapotok mostoha volta.
Szerző:  Beszédes István,  Cím:  Szardínia avagy facies hippocratica,  Rendező:  Urbán András,  Mozgás:  Döbrei Dénes,  Díszlet, látvány:  Perovics Zoltán ,  Jelmez:  Varga Tünde,  Zene:  Verebes Ernő,  Szereplők:  Buza Ákos f.h.,  Mészáros Árpád,  Mészáros Gábor,  Lénárd Róbert m.v.,  Mikes Imre Elek,  Gombos Dániel f.h.,  Greguss Zalán m.v.,  Bálint Zoltán,  Úri Attila,  Erdély Andrea,  Béres Márta
Megítélt támogatás: 1 960 000 Ft
Támogató: Katona József Produkciós Pályázat
Az előadás bemutatására (2008)
További támogatás: 300 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
Az előadás bemutatására az Újvidéki Színházban (2009)
További támogatás: 13 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Magyar Színházak XXII. Kisvárdai Fesztiválja megrendezésére (2010)