GULÁG-MUSICAL

Urbán András előadásai kellemetlenek. Nem engedik, hogy nézői közömbösen távozzanak róluk. A rendező erős effekteket használ, kibillenti közönségét a békés szemlélődés állapotából. Ahogy legutóbb a Szardínia bemutatójánál is tette. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.

A Vajdaságban élő költő, Beszédes István erős alapanyagot adott a szabadkai társulatnak. A terjedelmes verses mű nem kifejezetten drámai opusz, de alkalmas arra, hogy belőle színpadi alkotás szülessen. Különösen akkor, ha a szöveg Urbán András és alkotótársai kezébe kerül, akik – mint máskor, most is – az írói látomással egyenértékű színpadi vízió megteremtésére törekedtek.

Urbán általában valamilyen írói szövegből kiindulva, de attól el is rugaszkodva teremt önálló és önmagában érvényes színházi valóságot. A cselekményt többnyire újrastrukturálja, kerüli a lineáris történetvezetést, hatásos, asszociációkra késztető és provokáló képekben fogalmaz, s a néző aktív befogadói közreműködésére épít. Mindez együtt van a Szardínia előadásában is.

Beszédes István börtöndarabot írt. A cím becsapós, hiszen Szardínia az egyik legkedveltebb Földközi tengeri nyaraló és kirándulási célpont, de a mű egy börtönszigetről szól. Nem közvetlenül a hajdani Jugoszlávia lágerszigeteiről, a Rab-közeli Goli otokról s a mellette található Sveti Gregorról (amelyeken ma már börtönturizmus virágzik), de a szöveg egyszeri hallása után is nyilvánvaló: a textusban a gyalázatos múlttal való költői szembenézés is benne foglaltatik.

1948-ban kezdődött a deportálás: Tito minden olyan személyt, akit magára és rendszerére nézve veszélyesnek ítélt, lágerekbe záratott, ezek közül a legrémesebb volt Goli otok. A kopár és néptelen szigeten mindent a deportáltak építettek, a barakkokat, a ciszternát, a mozit, a műhelyeket. A rabok márványt bányásztak, és minden olyan szakmát el kellett sajátítaniuk, amely a megélhetésüket szolgálta. A börtönsziget 1988-ig működött, s ott hol csak politikai foglyok, hol köztörvényesek és politikaiak együtt raboskodtak. A nők a szomszédos Grgor (Sveti Gregor) szigetén töltötték büntetésüket.

Tito partizántársait éppen úgy lecsukatta, mint a politikai ellenfeleit és számos kimagasló tudású értelmiségit. Kommunisták csuktak le kommunistákat, akik többsége még ott, a szigeten is hitt vagy hinni akart az eszméiben. (Beszédes darabjában az egyik rabnak (Fekete) az őket kínzó börtönőrhöz intézett, visszatérő mondata: Pista, mi nem ezért harcoltunk!) Sok magyar is megjárta a szigeteket, de a deportáltak pontos számát nem tudni. Sem Horvátországban, sem a volt Jugoszlávia más tagköztársaságainak terültén e traumával máig nem sikerült szembenézni, a lágerek történetét feldolgozni. Beszédes művét a feldolgozatlan múltra történő sajátos reflexiónak tartom.

A szövegnek legalább öt cselekményszála van. Két, szabadon lévő és kétes foglalkozású nő elbeszélése adja a börtöntörténet előadásának keretét. A mindennapi börtönlét monotonitását váratlan esemény bolydítja fel: az elnök meglátogatja a szigetet, s erre az alkalomra a rabok színdarabot tanulnak be. Miközben készülődnek a darabra, megjelenik egy különös lény, akit Krisztusnak néznek, de kiderül róla, hogy ő Olajos Lajos, az elnököt szállító, de elsüllyedt hajó matróza, aki tökrészegen a szigetet körülvevő jégtáblákon keresztül eljut a szárazföldre, s a szögesdróton átmászva a lágerben találja magát. Az elnöki látogatás elmaradását követően visszaáll (?) a rend.

A Szardínia felolvasó színházi formában már elhangzott a Szabadkai Népszínházban, bemutatásával foglalkoztak Újvidéken is, de a premier végül a Kosztolányi Dezső Színházban született meg. Urbán nagyszerű alkotótársakkal dolgozott együtt: a zenét Verebes Ernő írta, a látványt Perovics Zoltán tervezte, a mozgást Döbrei Dénes koreografálta. A társulat tizenkét tagúra bővült.

A végeredmény azonban – finoman szólva – felemás. Csak sejteni lehet, mi történik a totálisan alulvilágított színpadon, a konditermi eszközök között. Elvben a négy kivetítőn futó képeknek hol ellenpontozniuk, hol kiegészíteniük, hol pedig aláhúzniuk kellene a cselekmény mozzanatait, ám ez csak részlegesen történik meg. A szövegnek csupán töredéke jut el a nézőhöz – különösen a daloké, holott a darab jelentős része ezekből áll. Az egyes szálak kuszán keverednek, a váltások követése sokszor nehézségbe ütközik. A színészi játékmódot a kívánatos elrajzoltság helyett külsőségesség, erőltetettség és természetellenesség jellemzi. Hiába születik néhány erős és hatásos kép vagy epizód, ha rend helyett folyamatosan kaotikus rendetlenség érzete árad a színpadról.