Pusztai Antal koncertje / Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2010
2010.06.30.

Dacára, hogy gitárosaink sorra nyerik a fontos versenyeket, és többen tanulnak gitároz játszani, mint bármely más hangszeren, a gitár még mindig a magyar komolyzene mostohagyermeke. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

A Miskolci Operafesztivál egyik legjobb koncertjét Pusztai Antal adta. A délután négykor kezdődő, alig több mint egyórás koncerten nem volt teltház - holott Pusztai programját népszerű művekből, flamenco darabokból állította össze –, s Pusztai méltatása ezúttal is elmaradt. Pusztai Antal honlapján (lásd itt) árulkodóan üres a sajtóhíreknek és a kritikáknak fenntartott rész. A legtöbbször egy-egy gitárfesztivál után írnak róla.

Nyugodtan állíthatjuk, hogy ő is, mint a legtöbb és legrangosabb díjakat megnyert Csáki András, a Carnegie Hallban is koncertező Pavlovits Dávid vagy a Katona Duó, külföldön népszerűbb, mint hazánkban. A Montreux-i Jazz Fesztiválon elismeréseket besöprő, ott az egyik legnagyobb flamenco sztárral, Delaquinnel koncertező, harminckét éves Pusztai Antal áldozata annak a Magyarországon még mindig dívó tévhitnek, hogy a gitár alábbvaló hangszer a többinél.  

Pusztai Antal
Pusztai Antal

A magyar gitárkultúrát meghatározó tanár, Róth Ede tanítványainak még ma is meg kell küzdeniük azokkal, akik azt állítják, hogy a gitár csak akkord-hangszer – ezért nagyon is rendjén van, hogy beszorult hazánkban a jazzbe és a könnyűzenébe, nincs helye koncertpódiumokon –, nem lehet azon két szólamban játszani. Elfogadható szinten gitározni pedig kézügyesség és jó hallás nélkül is lehetséges. Pusztai Antal minden koncertje megsemmisíti ezeket az érveket. Játékának egyik legfőbb jellemzője a rendkívüli manuális ügyesség - a kéz és az ujjak fürgesége lenyűgöző – valamint, hogy már-már hangszeren túli cantilénákat játszik. Dallamvezetése, ahogy a hangszert énekelteti, a legnagyobb hangszeres szólistákhoz – legyenek azok zongoristák vagy hegedűsök – teszi hasonlatossá. Hangszerének minden megszólalása a finomság és a (szentimentalizmustól sem mentes)  érzékenység magasiskolája.

A klasszikus gitárt nem pengetővel, hanem ujjbeggyel és körömmel kell pengetni (a köröm minősége, állapota befolyásolja a játékot). A rasguead-on, vagyis a ritmikus akkordjátékon túl a klasszikus gitár alkalmas a többszólamú, punteado játékra is. Nincs igazuk tehát azoknak, akik azért utasítják el a gitárt mint szólóhangszert, mert az nem alkalmas többszólamú játékra. És azoknak sincs igazuk, akik azt állítják, hogy a gitár unalmas hangszer.  

Pusztai Antal egy izgalmas és roppant nehéz klasszikus gitárdarabbal, a globetrotter zongorista Albéniz Asturiasával kezdett. Albéniz izgága gyermek lévén már iskolás korában bejárta a fél világot. Potyautasként került Dél-Amerikába, majd Kubába, az USA-ba, hajókon, bárokban is koncertezett, és még csak tizenhárom éves volt, amikor visszatért Spanyolországba. Járt hazánkban is, egyes biográfusai szerint Budapesten kereste fel Lisztet, akitől mindenképpen tanulni akart. Műveiben a spanyol népzene ötvöződik a romantikával, a technikailag nehéz kombinációk a flamenco és a romantikus virtuozitás összeházasításának köszönhetők.

Pusztai Antal hüvelykujját rendkívül gyorsan mozgatva a húrokon, bal kézzel tisztán és gyönyörűen játszik több hangot is legatóban. Ez az alzapúának nevezett, a flamenco daraboknál gyakran használt technika jól fekszik neki: nem véletlen, hogy programjába egy ideje inkább veszi fel a flamenco mesterek, híres spanyol gitárosok etűdjeit, mint a klasszikus (Castelnuovo-Tedesco, Bach, Villa-Lobos által jegyzett) darabokat. Azok a technikák, melyeket Pusztai tökéletesen elsajátított, és amelyek az egyik legjobb európai jazz-gitárossá tették, a flamenco játék technikái, így az a rasgueo (mikor több húrt penget egyidejűleg, ritmikusan) és az a golpe is (a jól ismert gitártestet ütögető ritmuskíséret).

A gyorsan kipergetett, energikus Asturias-interpretáció után – a gitár tökéletesítőjének – (az Albénizhez hasonlóan 1909-ben elhunyt) Tarrėgának Alhambrai emlékek című művét hallhattuk. Ezt is rendkívüli indulattal, fékezhetetlen szenvedéllyel, nagy hangon adta elő Pusztai. A darabot Alegre Porto lírai művei követték, majd a számomra teljesen ismeretlen - máltainak mondott – szerző, Hummel könnyed, nem túl jelentősnek tűnő műve, a Sliema (ez a legismertebb máltai üdülőhely neve, s a darab tényleg üdülők bárjába illő volt).

A koncertprogram legjelentősebb része a három flamenco volt (Paco de Lucia, Tomatito és Miguel Delaquin műve). Szokás e gitárművek kapcsán – főleg ha azok így szólalnak meg – García Lorcát idézni a duendéről. Bár a művek megszólaltatása olykor kísérteties (túlvilági) volt (különösen a Paco de Luciáé), és Pusztai ügyessége mérhető a szerző ügyességéhez, a fekete hangok, sajnos, nem jöttek. A duende lényege, hogy megszólal valami zenén túli, valami, amit a gitáros nem zenészként tesz bele, amit zenészként nem is tud beletenni az előadásba. Vagyis nagyon jó, technikailag perfekt volt a játék, olykor igen szépen szólaltak meg a dallamok, de ez alkalommal Pusztai Antal nem késztetett önkéntelen felkiáltásokra. Arra, hogy messze nem a felszakadó örömet, sokkal inkább az elragadtatottságomat kifejezzem. Pedig volt már erre példa. Hallottam már olyan koncertjét – a szegedi gitárfesztiválon – amikor a közönség egy emberként sóhajtott és kiáltott fel e műveket hallván.

A koncertet Puszta Antal két saját szerzeményével zárta: mindkettő igen kellemes, nagy dallaminvencióról, dalszerző tehetségről tanúskodó mű volt, bár a korábban elhangzott darabokhoz (azok komplexitásához) nem mérhető.

Helyszín:  Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínháza,  Időpont:  2010. június 19.
Megítélt támogatás: 27 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A fesztivál megrendezésére (2010)