Az együttes ma egyike azoknak a szimpatikus – értsd: lelkes, odaadó, megbízható szakmaisággal működő, a jó karmesteri irányítást megháláló, de hangzásában sosem igazán lenyűgöző – zenekaroknak, melyekből számtalan, de legalábbis számos működik Európa-szerte. Működnek ilyen együttesek Budapesten is, ahol azonban a rezidens zenekarok némelyike, szögezzük ezt le a biztonság kedvéért, magasabb kategóriába sorolható. E ponton el lehetne merengeni azon, vajon a Budapesti Tavaszi Fesztiválnak feladata-e a tisztes német középszer bemutatása. Ám e merengést mellőzve inkább forduljunk az igazi feladat felé, s próbáljunk meg arra a kérdésre válaszolni, hogy a hangverseny egyszeriségében milyen gyümölcsöt is termett Fischer Ádám és a Bambergi Szimfonikusok együttműködése.
 Fischer Ádám |
Fischer Ádám számtalan példával demonstrálta már, hogy szuggesztív karmesteri tevékenysége képes rendkívüli teljesítményt kicsiholni jóravaló, ám inspirálatlan hétköznapokon a gondozatlanság benyomását keltő együttesekből is. A Bambergi Szimfonikusok hétköznapjait nem ismerhetem – ám úgy tűnt, hogy a koncertet nyitó Haydn-mű imponálóan kivitelezett vonós futamai mögött nem fölényesen virtuóz technika, hanem megfeszített és eredményes munka állt.
A műsor összeállítása kissé excentrikusra sikeredett, még ha el is értettük a – nem teljesen következetesen érvényesülő – prágai referenciát. Először Haydn Tóbiás hazatérése (Hob. XXI:1) című oratóriumából hangzott el egy kórus, melyet a szerző A vihar című, kórusra és zenekarra komponált madrigálja követett (Hob. XXIVa/8), s még a szünet előtt meghallgattuk Mozart Prágai szimfóniáját (K. 504), hogy végül egy újabb szimfóniával, Antonín Dvořák Nyolcadikjával fejeződjön be a hivatalos program. Ráadásként a Prágában annak idején nagy sikert arató Figaro házassága nyitányát játszották el.
A két Haydn-mű előadását a legjobb fischerádámi intenzitás jellemezte. Robbanó hangsúlyok, rövid idő alatt csúcsra futó nagy dinamikai fokozások, sötét és sűrű vonós-tónusok, pulzáló feszültségek a többszólamú zenei szövet minden rétegében: csupa izgalom, csupa energia, csupa jelentőségteljes és váratlan, ám a zene természetével mégis összhangban álló esemény. Úgy éreztem, az MR Énekkar (karigazgató: Strausz Kálmán) ezúttal kevésbé vette a lapot, mint a zenekar: éneklésük nem volt olyan feszes és erősen ritmizált, mint amennyire azt a karmesteri koncepció megkövetelte volna; a lassabb, lírai szakaszokban pedig simább, egységesebb hangzás és hajlékonyabb dallamformálás lett volna igazán meggyőző. (Zárójeles megjegyzés. Nagyon jó volna, ha végre áthághatatlan szabállyá válna a budapesti hangversenyeken, hogy vokális művek megszólalásakor a közönség kézhez kapja a szöveget és annak magyar fordítását. E gesztus elhagyása különösen bosszantónak tűnik akkor, ha olyan ritkán hallható, kevéssé ismert művekről van szó, mint esetünkben volt. Ha máshogy nem megy, akkor nem osztogatni, hanem árusítani kell a műsorfüzetet – de megúszni e kötelezettséget nem lenne szabad.)
 Antonín Dvořák |
Ígéretesen indult a Prágai szimfónia előadása, de mintha a lassú tételre megfogyatkozott volna a karmesteri invenció, s megfáradt volna a zenekar is. A finálé biztonságosan kivitelezett, de élénknek is joggal mondható előadása nélkülözte az igazi virtuozitást, s hiányoztak az igazán merész zenei fricskák is. A Dvořák-szimfónia első tétele – a maga németesen komplexnek szánt kidolgozási szakaszával – érzékeltetni tudta a zenekar képességeinek korlátait is. Ám a lassú tétel poétikusan töredezett világát jelentőségteljes csendekkel, nagyon árnyalt és széles skálán mozgó dinamikával ihletetten építették fel a bambergiek. Szintén a dinamika alapos újragondolása tette figyelemre méltóvá Fischer olvasatát a szeretetreméltón giccses tánctétel esetében. Ízesen szólt a finálé a maga szándékoltan ormótlan rézfúvós trilláival – s a jól végzett munka jogos örömétől áthatva pörgették fel a muzsikusok végül a Figaro-nyitányt.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)