Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HÁROMSZÖGLETŰ PROGRAM

A Miskolci Szimfonikus Zenekar és Polgár László koncertje / Miskolci Nemzetközi Operafesztivál 2010
2010. jún. 24.
A Miskolci Szimfonikus Zenekarnak a Miskolci Operafesztiválon adott június 16-i koncertje úgyszólván szétfeszítette a színhely, a Művészetek Háza kereteit. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Ezt persze elsősorban szimbolikusan értem, a program csupa szenvedély jellege miatt: de Falla 2. Háromszögletű kalapszvitje után (melyet a program tévesen „Táncjáték”-nak nevez) Mahler korai dalciklusa, az Egy vándorlegény dalai, majd a szünetet követően Dvořák 9. szimfóniája szólalt meg Kovács László vezényletével. Értem azonban valamennyire szó szerint is, amennyiben ugyanis a későromantikus nagyzenekar formátumban játszó miskolci együttes éppen befér a Művészetek Háza színpadára, ám a létrejövő hangzás számára szűknek bizonyul a terem, szívesen hoznánk ide egy estére a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, ahol utoljára hallottam őket. Ez persze adottság, nem hibája senkinek, a hangverseny alapbenyomásához mégis hozzátartozik. 

Az El sombrero de tres picos ritkábban hallott 2. szvitje ragyogó bemelegítő darab volt zenekar és közönség számára egyaránt; a délszaki éj varázslata és a remek angolkürt- és oboaszólókkal megalapozott, büszke és tartásos bolero után a zárótétel várakozásteli lelkiállapotba hozta a közönséget robbanékonyságával, remek karmesteri stratégiával előkészített hatalmas záró fokozásával.  

Polgár László és a Miskolci Szimfonikus Zenekar
Polgár László és a Miskolci Szimfonikus Zenekar

A várakozás nem is maradt kielégítetlenül. A Mahler-dalciklus, a Lieder eines fahrenden Gesellen Polgár Lászlónak, a fesztivál visszatérő vendégének szólójával hangzott fel. A dalsorozat, amely tragikus végkifejletével együtt is a fiatalság nagy zenei monumentumai közé tartozik, különös fénytörést kapott Polgár interpretációjában. A mű az ő előadásában kissé úgy hatott, mintha egy bölccsé érett művész idézné fel rezignáltan saját ifjúságát, egykori lángolását. Rezignáltan? Nem jó szó ez, mert jóllehet Polgár interpretációjának első pillanattól legnagyobb élményt jelentő tulajdonsága a melegség, azért mégsem másik személy, kései visszaemlékező ő igazán, hiszen amint a zene magával ragadja, máris ő maga az ifjú, maga éli át az érzelmek fehér izzását, s maradéktalanul azonosul a zene minden rezdülésével. Nem, Polgár nem öreg és nem fiatal, hanem, mondjuk így, mindkettő egyszerre – nagy kópéságot művel a szó Thomas Mann-i értelemben, mert egyszerre lírai szubjektum és rezonőr, megfigyelt és megfigyelő, művész és a művészet tárgya. Objektívebb megközelítésben: kisujjában van a partitúra és mélyen ismeri a szöveget, lenyűgöző természetességgel bontja ki a dallamokat és rendkívül differenciáltak az eszközei. De nemcsak ő: Kovács László is mesterien fogja egybe a legsajátosabban mahleri ellentéteket: a nyitó dal boldog áradását és néptánc-hangját, amely a vigasztalanság képéból bomlik ki; a Gieng heut’ Morgen über’s Feld szépséges természeti idilljét, amely mardosó kétségbe torkollik (említsük itt meg a kiváló hegedűszólót), vagy a zárótétel ólomléptű útját a szomorúságtól a katasztrófáig. A hallgató számára a zenekar kitűnő technikai teljesítményén túl az a karmesteri gondosság, érzékenység és koncentráció jelentette a legnagyobb élményt, amellyel Kovács a partitúrát megvilágította és a szólistával egyenrangú dialógust folytató individuummá tette. 

Kovács László (Vajda János fotói, forrás: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)
Kovács László. Fotó: Vajda János (Forrás: Miskolci Nemzetközi Operafesztivál)

Az Új világ szimfónia szinte kötelező sikerdarab egy jó zenekar számára. Ez a zenekar és ez a karmester a sikert persze biztosra vehette; a kérdés esetükben inkább az volt, hogy tudnak-e a népszerű darab előadásához valamilyen egyéni vonással, különös minőséggel hozzájárulni. Nos, ilyen előadásban mindig szívesen hallgatunk meg olyan kompozíciókat, amelyekről úgy gondoljuk, hogy esetleg nem tudnak már újat mondani számunkra. Kovács László vezényletével éppen a darab üdesége lepett meg elsősorban. A nyitótétel nem hatott hosszadalmasnak, viszont differenciált és gondos zenekari hangzás, a forma lendületessége jellemezte. A szép angolkürt- és még ragyogóbb oboaszólóval fémjelzett lassú tétel elringató, expresszív és őszinte volt, a tételt záró rézfúvós-szakasz pedig hasítóan, élményszerűen tiszta. A scherzóban a tagolást, a hajlékony agogikát, a dallamsorok szerves ízesülését élveztük, nem utolsósorban pedig a mély vonósok remek megszólalásait. A zárótételben meg el kellett ismernünk, hogy Dvořák mesteri módon hangszerel – itt különösen kézzelfogható volt a kivitelezés gondos perfekciója. Legfőképpen azonban annak örülhettünk, hogy a nagy fokozások és dinamikai tetőpontok ellenére külsődlegességtől és hatásvadászattól mentes, fegyelmezett és tartásos előadásban szólalt meg a tétel és az egész szimfónia.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek