Hámos Gusztáv: Lázár effektus / MemoArt Galéria
2010.07.05.

Kérdés, hogy képzeletbeli vagy valóságos várost látunk-e Hámos Gusztáv fekete-fehér, fekvő formátumú városképein. FORGÁCH ANDRÁS ÍRÁSA.

Egy olyan várost, amelynek létezéséről csupán a fényképezőgép a perspektíva élményét szignifikánsan fölerősítő optikája tudósít, vagy egy olyat, amelyet nagyonis jól ismerünk, hiszen benne élünk.

Ismerőseink a hidak, ismerőseink az aluljáróba vezető lépcsők, ismerőseink a bérházak gangjai, a villamosmegállók. Persze a becsületes válasz nyilván az, hogy mindkettőt. Látunk egy imaginárius várost, a láthatatlan várost, hogy a művészt annak idején megihlető Italo Calvino-könyv címét is belopjam ide, vagy pedig azt a várost, amelyben felnőttünk és amelyik néhány képen olyan vízözön előttinek érződik, olyan szűziesnek, mint talán száz éves képeslapokon, vagy barlangrajzokon, vagy emberi közreműködés nélkül létrejött fotogramokon. Habár nagyonis önkényes a szög, amit a fényképész választott, mégis van az egésznek valamilyen objektív, embertől független kvalitása. Mintha Hámos Gusztáv csak beállt volna valaki vagy valami mást helyettesíteni a gépe mögé, és minél több ilyen kép keletkezett, annál inkább maguktól keletkeztek ezek a képek, mintegy a természet erejével.

Hámos Gusztáv képei
Hámos Gusztáv képei

Ez a város – mely a fiktív ELLA névre hallgat – kiürültnek tűnik, vízalattinak, néha, a távolban fej nélküli emberek bukkannak föl, vagy egy csuklóban levágott kéz, szandálba avagy csillogó fekete bőrcipőbe bujtatott lábfej, lábszár felülről, valakinek – a művésznek – az árnyéka (ez az önarckép). A híd korlátján átsüt a nap, rebbenékeny finomsággal a járdára vetíti a korlát kovácsoltvas díszeit, a szél még nem kapkodta föl a hajnalban hullott esőt a járdáról. De ha nem ilyen üres, és mégis felbukkan a tömeg – mint a Keleti pályaudvar aluljárójában –, az emberek olyanok rajta, mint az árnyak: a lépcsőn fölfele induló súlyos léptű háziasszony, akinek virág van a szatyrában, de ezen a virágon is átvilágít a fény: a súlyos test és az aluljáró fénypászmáiban bolyongó, ollóval fekete kartonból kivágott lelkek egyensúlyban tartják egymást, külön vannak, és mégis együtt, a mozgás és fény révén lebegni kezdenek: a képet középen kettévágó merőleges vonal – a lépcsőkorlát – egyensúlyban tartja ezt a lebegést.


Aztán az is kérdés, hogy több mint harminc éves leleteket szemlélünk-e (azóta, tudjuk, egy világ fordul ki a sarkaiból), vagy új fotókat, frisseket és ropogósakat: vagy ahogyan a katalógus írja: „1976/2010, 3046 cm, lambda print, glossy satin karton (először lenagyítva)”.

Kérdés az is, hogy hány kép egy kép, hogy egy vagy több képet látunk-e egyben: egyet fizet, kettőt kap?

Hámos, mint egy precíz és becsületes szakember, történeti, diakrón megfejtést ad összes kérdésünkre két korai – a fényképekkel egyidőben készült – nagyításában, amelyek címe: Montázs Panoráma és Panoráma Montázs.  Ezen a két fotópapírban, a bejárattól diagonálisan (a diagonális a képek legalább felének fontos meghatározója) a kiállítás origójába helyezett képén voltaképpen 3-3 kép látható. Az alsó két-két egymás mellé helyzett fényképre ügyeljünk, a két képen a tér folytatódik, de elválasztja őket a képhatár, a szemnek át kell ugrania az egyikről a másikra, ez a hiány lenne az, ami a képeket egybentartja?

Tény, hogy egy huszonéves fiatalember fényképezőgéppel a kezében jár-kel a városban, élvezkedik, mint egy ínyenc, szórakozik (és rájön, hogy egy zsák gyémánt a város, egy romhalmaz, mégis tökéletes: depresszív belsőudvarok tárulnak föl szürkén), és aztán, három évtizeddel később az ötvenöt éves férfi újra rápillant a képekre (kiveszi őket a sublótból), és hirtelen újra láthatóvá válnak ezek a képek.


A huszonéves férfi meglátott valamit, egy összefüggést (vagy szétfüggést), nevezetesen, hogy a határ, a korlát, a keret, a montázs lényegében bele van írva az úgynevezett valóságba. A valóságnak nevezett valóságba. És rájön, hogy neki semmi más dolga nincs azon kívül, hogy ezt a – hidak, villamosok, lépcsőházak és belső udvari gangok környékén az átlagnál szaporább – jelenséget, anélkül, hogy ollót, vagy vonalzót kellene ragadnia, rögzítse. A fürdőkádban egy bojler, a lépcsőn egy bemozduló kabát, a korlát nélküli pad, a felbontott rakpart, a villamossínek görbülése, eltűnése az egyszerre bársonyosan lágy és mégis koppanóan kemény térben, a fent és a lent összesimulása, a valóság, mint hű kutyája, a művész lábához dörgölőzik. Egy primér, egy egyszerű ötlet hirtelen felmagasztosul.

Hámos a kiállításnak a Lázár effektus címet adta, ezért nem bírom ki, hogy ne idézzek egy verset azokból az évekből, amelyben ezek a képek keletkeztek, a 70-es évekből – a verset Petri György írta, a címe: A vékony lánnyal. „Zöldesen mint Lázár de folytat mindent / ahol abbahagyta mert nem tud mást a város / Kiszabadítod óvatosan zsibbadt / kezed kettős álomtól nehéz koponyám alól / Némán kilépsz Két óra múlva ébredek fel / Akkor már minden jóvátehetetlen”

A kiállítás 2010. augusztus 18-ig tart nyitva. 

Vö. Mélyi József: Felezési idő 

Kiállítás: Lázár effektus, Fotográfus: Hámos Gusztáv, Helyszín: Memoart Galéria, Időpont: 2010. június 18 - augusztus 18., Megjegyzés: nem részesült támogatásban