A színvonal maradt, bár a vak is látja: tulajdonképp a recept is a régi. Az alkotógárda is ugyanaz a vérprofi társaság. Nemcsak a rendező és a zeneszerző – John Lassater, aki a Toy Story-filmeken kívül olyan produkciókat vezényelt, mint a Némó nyomában vagy a Szörny Rt., illetve az előző filmek betétdalaival brillírozó Randy Newman –, de szerencsére a régi játékoknak ezúttal is az előző részekben emlékezeteset nyújtó színészek adták az eredeti hangjukat. Vagyis itt van megint Tom Hanks, Tim Allen és Joan Cusack is (a magyar változatban ők: Stohl András, Dörner György és Zsigmond Tamara). És ismét feltűnik Wallace Shawn és Don Rickles is. Hozzájuk társul a divatmajmoló szépfiút, vagyis a Barbie-univerzum Kenjét megszólaltató Michael Keaton, aki nem meglepő módon lubickol a szerepében. De hiába ugyanaz a csapat – kivéve a forgatókönyvírót (bár vele is biztosra mentek, a sztorit a 2007-es Oscart bezsebelő Michael Arndt kapta), hiába tervezőasztalon kiszámított minden perc, hiába tudjuk, hogy a filmben látott játékokat eladva kövér fejek híznak még kövérebbre, ha egyszer a végeredménynek még mindig, még így is lelke van.

Az emberek számára titokban önálló öntudattal és cselekvőképességgel bíró játékok, az első két részben megismert régi jó figurák – Woody, a szimpatikus cowboy, Buzz Lightyear, az űrkommandós, a komplexusos T. Rex, a Krumplifej házaspár és társaik – ezúttal is komoly veszélyben vannak, hiszen gazdájuk, az időközben fiatalemberré cseperedett Andy főiskolára megy, és szobáját át kell adnia lánytestvérének. A már régóta elhanyagolt kedvenceknek muszáj megszokniuk a gondolatot, hogy a legjobb dolog, ami történhet velük, az, hogy felkerülnek a padlásra, és talán Andy jövendő gyerekei vagy mások újra játszanak velük.

Sorsuk azonban – bizonyos összecserélt szemeteszsákoknak köszönhetően – nem a padlásra vezeti őket, hanem az első ránézésre játék-mennyországnak tűnő Napsugár óvodába, amelyről azonban hamarosan kiderül, hogy nem a legbarátságosabb hely, mondhatni, maga a pokol, a sátán pedig nem más, mint Macó, egy illatos, ölelgetni való, bottal és dömperrel közlekedő öreg plüssmaci. Woodyra, akinek semmi kedve cserbenhagyni a gazdáját, és csodával határos módon sikerül meglépnie a helyről, hamarosan új kaland vár: ki kell szabadítania társait Macó és – bízvást állíthatjuk, horrorfilmeken edződött, felnőtt nézőként is – rémisztő bandája karmai közül. Hogy hogyan sikerül megmenekülniük, természetesen nem áruljuk el. Elég annyi, hogy a film egyik legjobb poénjában megidéződik egy másik tökéletes trilógia, a Star Wars befejező darabja is, csak itt Darth Vader egy összefirkált, félszemű, zombiszerű csecsemő.

Forrás: PORT.hu

És ha már titkoknál tartunk: vajon mi lehet a titka a Toy Story nevű franchise-nak? A jól adagolt, ízléses humor, amelyet az alkotók úgy építettek be a produkcióba, hogy egyaránt szól a nagyon kicsiknek és felnőtt kísérőiknek? A döbbenetes természetességgel élővé varázsolt játékok? Azt is elfelejtjük róluk az első öt percben, hogy még csak nem is léteznek a valóságban, mint a régi Tim Burton stop-motion bábjai, hanem több tucat animátor számítógép előtt töltött óráinak az eredményei, pláne azt, hogy ha léteznének is, beszélni, mozogni, szeretni, nevetni sosem tudnának? Vagy a siker záloga az a szelíd, elegáns szomorúság, ami a már felnőtt, rég nem játszó felnőttek szívébe áramlik a film nézése közben? Mert nézve a játékok életét, amelyben, persze, tényleg minden benne van, ami egy embert vagy egy emberi szereplőt jellemezhet, a bátor hősiességtől kezdve a kicsinyes gonoszkodásig, amiből mind-mind magunkra ismerhetünk, szórakozhatunk és tanulhatunk, de leginkább mégis az elvesztett, eltűnt gyerekkor emléke az, ami a vászon alól előtüremkedik. Amitől még a könnyünk is kicsordul, mert eszünkbe jutnak a katonák és indiánok, sportkocsik és várak, és az, ahová ezt mind bezártuk, talán örökre: sötét kamrák, pincék, dobozok. A moziból kijövet pedig komolyan elmorfondírozunk a lehetőségen, hogy otthon esetleg leporoljuk az elfelejtett hintalovat…

Vö. Iványi Zsófia: Játssz megint velem! 
Szijártó Panni: Elnyűhetetlen játékok 
Mesterházy Lili: Játszás van, ezerrel 
Hlavaty Tamás: Segítség, felnőttem!