A Guppi nem tipikus Szigarjev-darab, Szikora János rendezése nem tipikus Szikora-rendezés, az Aranytíz Guppi című produkciója ugyanakkor tipikus nyári fesztiválelőadás: egyfelől könnyen utaztatható, másfelől színvonalasan szórakoztat.
 Pokorny Lia és Vidákovics Szláven |
A magyar színpadokon a Gyurma (más fordításban Plasztilin) és a Fekete tej című színdarabja tette ismertté a harmincas évei elején járó, ám fiatal kora ellenére Európa-szerte magasan jegyzett orosz drámaírót, Vaszilij Szigarjevet. Említett munkái a sötét tónust, a fojtogató légkört, a legszegényebbek nyomorának és fájdalmának plasztikus, tehetséges ábrázolását mutatták fel azonosítható szerzői kézjegyekként – a Guppi azonban egészen másmilyen: a mindennapi élet kisszerű abszurditásait színpadra író kamaratragédia/kamarakomédia. Férj (Leonyid), feleség (Tamara) és egy másik férfi (Pása) szerelmi háromszöge két, szinte szimmetrikus felvonásban elmesélve, egyetlen nagy történetcsavarral és keretmesével.
A darab legnagyobb erénye valószínűleg az, hogy a nem túlzottan furfangos sztorivezetést ellensúlyozandó kiválóan alkalmazza a dramaturgiai késleltetés különféle technikáit. Az első felvonásban csupán annyit látunk, hogy egy fiatal férfi ostromol egy fiatal nőt. S bár dailógusukból – melyet a szerző nyelvi manírok és sutaságok szereplőire aggatásával színez groteszkké – kiderül, hogy a nőnek férje van, az ostrom meglehetős sikerekkel jár. Ám még mielőtt az első csók elcsattanhatna, a kishíján felszarvazott családfő előugrik a szekrényből, vagy népiesen szólva: sifonérból, ahogyan Radnai Annamária pergő, pontos, döccenők nélküli fordítása mondja. A második felvonásban kiderül, hogy a csábítót valójában a feleségétől megszabadulni óhajtó férj bérelte fel, ám a derék Pása olyannyira nekihevült, hogy valóban magával vinné Tamarát. Leonyid azonban ezt férfihiúsága okán már nem hagyhatja: sajátos módon visszakönyörgi a nőt a szerelmi fészekként fungáló ódivatú szoba-konyhába, Pása pedig hoppon marad. Talán éppen ez: a koszlott garzonlakás regisztrálható Szigarjevre olyannyira jellemző szociografikus elemként a sok-sok (elsősorban helyzet)komikus megoldás között, s bizonnyal a folyamatos olvasói-nézői jókedv kiküszöbölésére kerültek bele a szövegbe a házaspár kisgyerekként elhunyt lányára tett utalások. Szigarjevnél mindentudó elbeszélő narrálja a cselekményt, aki, mint az utolsó jelentből megtudjuk, maga a szerző – az Aranytíz előadásában (s ez Szikora János rendező leglátványosabb bevatkozása a szövegbe) a narrátor az előbb említett halott kislány, aki hófehér ruhában mintegy angyalként lép színre a végső szcénában: maga az ártatlanság, akinek éppen ezért joga van az ítélkezéshez is.
 Fotó: Tóth László (Forrás: poszt.com) |
Szikora reális tárgyakkal rendezi be az Aranytíz (illetve ez esetben a Pécsi Horvát Színház) aprócska színpadát. A látvány finoman – a mondjuk, huszonöt évvel ezelőtti – Magyarországhoz igyekszik közelíteni a cselekményt (például egy jókora kiszuperált Videoton tévével), az orosz környezetre tett szövegszerű utalások (például a sűrítményből készített tea) azonban megmaradnak. Minden, ami színpadra kerül – az ágytól a hótaposón át a lyukas boros pohárig – játszik: nincsen egyetlen fölösleges elem, lehet ez a virtigli realizmus eltartására való törekvés nyoma vagy akár restségből fakadó minimalizmus, egy azonban bizonyos: az előadás a valószerűség illúziójában működteti önmagát. Látványos koncepcionális megoldások nincsenek, vannak viszont pontos és még pontosabb elemzésről tanúskodó színészi alakítások.
Vidákovics Szláven erősen felülstilizálja a gaz csábítóból hősszerelmessé forduló Pását. Erre valószínűleg azért van szüksége, mert nem fogalmazhat sem önnön férfiségéből, sem pedig a figuráéból – arra majd ott lesz Balikó Lonyája -, így valamiféle intellektuális felsőbbséget játszik elég érzékletesen, ami viszont a darab talajközeli miliőjétől idegen. Balikó Tamás változatosan, eszközgazdagon teremti meg az egoista nagymacsó férj karakterét. Bár játéka nem karcol mélységeket, technikás színészetét önmagában nézni is élvezet, ráadásul nem egyszer találja meg azt a borotvaélt, ahol a néző nem tudhatja, hogy a figura ripacskodik a másik kettő előtt, vagy valós kétségbeesés gyötri. A színészi prímet mégis Pokorny Lia Tamarája viszi. Alakításának annak ellenére is komoly, követhető íve van, hogy gyakori attitűdváltásokkal kell operálnia, s miközben szerepformálása a felszínen ellenállhatatlanul komikus, képes a férjével erős érzelmi és egzisztenciális függésben lévő nő sorsának tragikumát is megérzékíteni. Noha ő volna a címbéli guppi, az igénytelen, a semmilyen, az aprócska, akivel még a kezdő akvarista is boldogul, az előadás vele fogja ki az aranyhalat.
Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.