YU-HU-Rap / Pont(y) Műhely, POSZT 2010
2010.06.16.

Az előadás vájtfülű és elit közönségnek szólt; a nézők nagyjából kilencen voltak, a fellépők heten, ráadásul maguk is megosztottan, minthogy az előadás egyszerre volt felolvasószínház, képzőművészeti performance és kortárs zenei koncert. Csak úgy kapkodtam a fejem… MILBACHER RÓBERT ÍRÁSA.

Őszintén szólva nem nagyon tudtam, hogy mit is várhatok a Pont(y) Műhely YU-HU-Rap című előadástól. Tanácstalanságom nem csupán műveltségem számos hiátusának egyikéből következett (ti. előzetesen nem sok mindent tudtam sem Domonkos Domi Istvánról azon kívül, hogy valahová a vajdasági magyar irodalom igen gazdag vidékére helyeztem, sem az előadó társulatról), hanem abból a logisztikai problémából is fakadt, hogy bizony – sajnos az egész EKF-re jellemző tünetként – a programfüzetek nagyon szűkszavúan „harangozták be” a programot.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Nem tudom, hogy a fent említett minimális információáramlásnak vagy a POSZT utolsó előtti napjának volt-e köszönhető, de a Bóbita Bábszínház előtt alig lézengett néhány ember az előadás kezdete előtt pár perccel. Később az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az „alig néhánynak” kb. az ötven százaléka a fellépő művészekből tevődött össze, csak nagyon jól álcázták magukat, pont (szójáték!) olyanok voltak, mint valami potenciális közönség. Valakinek a szájából (városi legenda) el is hangzott, hogy az az előadás, amelyen húsznál (tíznél?) több ember vesz részt, populárisnak mondható. Nos, ha ezen múlik, akkor bizony a Pont(y) Műhely előadása igen-igen vájt fülű és elit közönségnek szólt, lévén a nézők nagyjából kilencen (velem együtt, bár én hivatalból, ugye) voltak, szemben a hét fellépővel, akik ráadásul maguk is megosztottak voltak, minthogy az előadás egyszerre volt felolvasószínház, képzőművészeti performance és kortárs zenei koncert. Csak úgy kapkodtam a fejem…

A színpad hátterében vászon, a vásznon kivetített kép, mégpedig Petri-csészékben különféle színekkel beoltott elegyek fantasztikus alakzatainak, gyermekkorunk kaleidoszkópjára emlékeztető változatos konstellációi jelentek meg. Persze nem véletlenül, hanem részben az avatott művész szándékainak engedelmeskedve, részben pedig a fizika törvényeit követve. Ez esetben mindegy kinek/minek az akarata érvényesül: a kirajzolódó színes alakzatokkal nem lehet nagyot hibázni.


A színpad előterében széles kottaállványra helyezett lapokról Keszég László olvassa fel Domonkos Domi István 2008-ban megjelent hosszúversét, vagy ha tetszik (Juhász Ferenc szép szavával) époszát. Domonkos István egy interjúban önmagát a magyar irodalom perifériájára helyezte, amely több tekintetben is (mind földrajzi, mind pedig kulturális értelemben) találó önleírás. Ugyanis az 1970-es évek végéig a Vajdaságban élő író pozanosként, gitárosként kezdte pályáját, miközben megírta a Kormányeltörésben című könyvét, amely számos egyéb kötete ellenére máig meghatározza a Domonkos-korpusz értékelésének fő irányát. Manapság a költő egy svédországi faluban él, és (pironkodva bár, de tegyük a szívünkre a kezünket!) néhány, a vajdasági irodalommal foglalkozó tudóson kívül elég kevesek kiváltsága a műveinek beható ismerete, dacára az Új-Symposion neki szentelt számának vagy a Thomka Beáta által kötetbe szerkesztett róla szóló cikkgyűjteménynek.

Éppen ezért volt meglepő és kisebbfajta szenzáció a 2008-ban megjelenő YU-HU-Rap című kötete (a cím nyilván országjelzetek, illetőleg a zenei műfaj kombinációjából áll össze), amely engem leginkább Alain Ginzberg Üvöltés című kultikus poémájára emlékeztet. Domonkos szövege egyfajta generációs identitáselbeszélés, amely mint ilyen, összegző, lezáró és visszatekintő funkciót vállal magára. A szöveg pont (újabb szójáték!) olyan mozaikszerűen szerveződő, így a kivetítő performance-ára tökéletesen rímelő, egyébiránt szabályos ritmikájú, helyenként tökéletesen és szándékoltan bugyuta rímelésű szövetet alkot, ám annál szabadabb (helyenként szürreális) asszociációs technikával építkezik vagy inkább kavarog, szinte burjánzik. Talán a szerző zenei előéletéből következik, hogy a mű többfajta zenei műfaj ritmikájából, szerkesztésmódjából merít, vagyis kis túlzással: megzenésítés után kiált. Nem véletlen hát, hogy a Pont(y) Műhely előadása sem nélkülözi a brácsára (Mezei Szilárd), csellóra (Márkus Albert, aki egyben a zeneszerző is), nagybőgőre (Hock Ernő) illetve dobra (G. Szabó Hunor) hangszerelt zenét, amely – minthogy nem akarok úgy tenni, mintha értenék a kortárs zenéhez – elsőre mindenesetre szokatlan hátteret nyújt a szöveghez. Csakhogy a műsor előrehaladtával az is világossá vált számomra, hogy nem lehet csak a képekre vagy a szövegre, vagy éppen a zenére koncentrálni, az egész együtt varázsolja el az érzékeket illetőleg az értelmet.

Fotó: Tóth László (Forrás: poszt.com)
Fotó: Tóth László (Forrás: poszt.com)

Keszég szövegmondása leginkább valamifajta kántálásra (rappelni nem rappelt, bár néha dalra fakadt) emlékeztetett, vagyis nem próbálja értelmezni a művet, hanem rábízza a szöveget a kimondott szó erejére, amely hanggá válva összefonódik a zene hol effektszerű, hol eltúlzottan (nyilván szándékoltan) dallamos, hol pedig zörejszintre redukált szólamával. Ebből is következik, hogy a zene nem egyszerűen kíséretet vagy hátteret nyújt a szöveghez, hanem ugyanannak egy másik dimenzióban való megjelenítésével próbálkozik, amit a szöveg a rációhoz közelebbi régióban tesz beszéd tárgyává, vagy amit a folyadékban alakuló, kavargó színek varázsolnak láthatóvá.

Ez a való versbevaló” – mondja a refrénszerűen visszatérő axióma, amely nyilván nem azt állítja, hogy a valóság önmagában is esztétikai minőséget képvisel, sokkal inkább azt, hogy a valóság úgy szerveződik, mint a vers, vagyis patchwork-szerűen összeálló, ugyanakkor kaleidoszkópszerűen alakuló mintázat maga is. Az identitás mindig is ennek a mozaikszerűségnek az oksági rendbe szervezett elbeszélése, amelyet Domonkos szövegében az emlékezés képvisel, csakhogy az emlékezés mechanizmusa nála még az oksági lánccá rendezett elbeszélés előtti állapotot reprezentálja, azt a kavargó őskáoszt, amelyhez viszont csakis a zene és a kép képes hozzáférni.

Azt hiszem ezen az estén egy szerencsés találkozásnak lehettem részese (kb. nyolcad magammal), amely az emberi szó, a kép és a zene organikus egységének tapasztalatát volt képes újra felidézni a Pont(y) Műhely lenyűgöző előadásában.

 

Kapcsolódó cikkeinket és a fesztivál támogatásának adatait a POSZT 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Proics Lilla: Balladai hodály 

Cím:  YU-HU-Rap,  Előadók:  Keszég László,  Márkos Albert,  Hock Ernő,  G. Szabó Hunor,  Mezei Szilárd,  Helyszín:  Bóbita Bábszínház, Pécs,  Időpont:  2010. június 10.
Megítélt támogatás: 500 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A kötet megzenésítésére és a koncert megvalósítására (2008)