Már az idézett sorok is meghökkenésre késztettek, hiszen az officium részét képező Szent Imre zsolozsma hallatán – Kosztolányi Dezső markáns tolmácsolása – messze nem Mátyás kora rémlett fel, sokkal inkább a magyar királyság születésének százada. Ám legyen, a zenei kíséret mögül kikandikálni alig tudó antifónia az elképzelés szerint biztonyosan a magyarok királyait hivatott en bloc megidézni.
 Kiss Ferenc. Forrás: btf.hu |
A következő meglepetést maga Kiss Ferenc tartogatta: álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire nyers, félkész, úgyszólván a színpadon alakuló beszélyekkel kíséri majd a kárpátaljai népzenegyűjtő munkája, valamint Kolindás tevékenysége miatt érdemdúsnak nevezhető főszervező az egész estét. A beszély szó használata nem véletlen, Kiss Ferenc ugyanis az igricek (az is lehet, hogy a kikiáltók) nyomdokaiba kívánt lépni, mert egyrészt úgy hangsúlyozott, mintha a vásártéren állna, másrészt mondandóját olyan szavakkal fűszerezte (vélhetőleg a régiek beszédmódját felelevenítendő), mint barátim, bezzeg, bővelkedék.
A kelleténél kicsit hosszabb bevezetőben Kiss Ferenc arról értekezett, hogy lám, a bolgárok és a románok mennyivel több dalban emlékeznek meg törökverő királyunkról, mint mi, magyarok. Bonfiniről és az ő Mátyás származását taglaló könyvéről, mellyel királyunkat a legfőbb római patrícius család rokonává teszi, részben Mátyás román származására hivatkozva, nem sok szó esett.
Az est, és ezért nem is illetheti bírálat Kiss Ferencet és segítőit, a Mátyás-mondakörből merített, a Mátyás-mesék világát idézte meg. Nem a háborúkat folytató, nagy adókat kirovó uralkodóról szólt, hanem arról a Mátyásról, aki önigazolásnak, a „nagy nemzet vagyunk” eszméhez kellett. A kiválóan éneklő hölgykoszorú, vagyis Bognár Szilvia, Szvorák Kati és Juhász Katalin egyébként éppen a bolgár, román ritmusokra épülő dalokban remekelt. (Aki jól fülelt, meghallhatta nem csak Bartók Béla Mikrokozmoszának bolgár táncát, de a Gyermekeknek kötet egyik dalát is).
A 7/8-os ostinato felett szóló dallam Bognár Szilvia előadásában oly szívbemarkoló volt, hogy a recenzenssel nem csak a meghökkenést feledtette, de azt is, hogy miről is szól Kiss Ferencnek és zenésztársainak – néhányukat érdemes kiemelni: a kiváló ütős Babos Károlyt és a cimbalmos Szabó Dánielt – világzeneinek titulált produkciója. Bár olykor felidézte a cimbalmos munkálkodása, Lázár Zsigmond hegedülése a Taraf De Haidouksot, kétségtelen, Kiss Ferencék csupán kullognak a fergeteges román társulat nyomában. A Taraf legénységének lekottázhatatlan, elementáris muzsikálása lehengerlő: Kiss Ferencék produkciójából pedig éppen az erő hiányzott. Borbély Mihály a tenorszaxofonjával – lehet, hogy azért, mert az est egy Officiummal kezdődött – Jan Garbarek hangzásvilágát, etnolemezeit idézte. Borbély hasonlókat fújt rá a ritmusra, mint Jan Garbarek Ustad Fateh Ali Khan együttesének ritmuskíséretére. Csak Szvorák Kati kocsmadala tudta feledtetni a dramaturgia hiányosságait, s még a Hunyadi Jankó halálára íródott ballada zenei megformálásának problémáit is: eleven volt, italozásra, vigadozásra hívó. A legnagyobb sikert a táncra fakadó zenészek aratták: a billentyűs hangszerek mögül előpattanó Küttel Dávid olyasféle örömmel és felszabadultsággal ropta, ami korábban a legfőképp hiányzott a Királyok, szentek, vitézek című estből. Viszont a levezetésnek szánt Gyöngyösi-kódexrészlet szép megszólaltatása után a Mária-dal felerősítette rossz érzéseinket: akik Mária országáról beszélnek, egy régebbi korban élnek – de nem Mátyás korában, hanem sokkal inkább a szerencsére már elmúlt század húszas-harmincas éveiben.
Ezt az érát kár megidézni. Szemben Mátyás valóban megszólaltatásra érdemes korával.
Kapcsolódó cikkünk:
Budapesti Tavaszi Fesztivál 2008 (A támogatás részleteit ld. ott)